Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 9. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

hagyják belefolyni csöveken át a fönti vizet. Már 1852-ben így tették éppen Vas megyében. 1919-ig 26 és félezer hektárt szabadítottak meg, azután elhanya­golták a hatvanas évekig. 1974-ben kezdték a hetyeiek és 800 hektárral akarják befejezni. Kerék Lajos rámutatott egy nagy búzavetésre és én (tudtam, nem lenne ott, csak a lapost láthatnám. Tizenkilenc millió forintba kerül, s mert a csövek még a jövő századra is kitartanak, megéri. —• Nagy kitüntetés, ha az elnök mutatja be a gazdaságot valakinek. Vedd úgy — mondta D később. Én inkább annak örültem, hogy társaságában gazdag­nak éreztem magam. Megszolgáltam figyelmemmel feszült napomat, s jólesik egy kis kigombo- lódzás. Alul hagytuk a terepjárót, a gépkocsivezető visszafordult, mi meg nyo­mattuk magunkat a széllel a Kissomlyó magasáig. Jó a szélben megperdülni, benne felejteni az orcát, rátárni a kigombolt kabátot, mint a vitorlát. A Dukai Takátsok présháza, jobb felől. Ilyen lehetett Sömjénben az Úré is, módos, de nem annyira, mint amit ott Berzsenyi-pinoének neveznék. Odamegyünk a Vaj­da Lajos füstölgő pincéjébe, mellettünk egy trágybűzös szőlő. — De jól bedtta a ruhánk a disznószagot! — sandít Magdira az elnök. Mag­di, a szemüveges, kedves asszony, a környék iskoláinak tanácsi intézője, elkí­sért bennünket a gazdaságba is, de közleményemből kimaradt, mert rágondolni nem értem. A bűzös szőlőrész után újira a nyers szélszagú emelkedő, s a fél­meleg pinceszoba. Az áblak mellé jut hely, épp a hajdani padlvégemre, akkor sűrű aranyfényben láttam a Ságot a szövetkezet sík földljai fölött. Most Kocsi Karcsi szemben ül velem, mint valaha és éppen úgy figyel a társaságra. Akkor úristenes fölséggel hébérezte a bort Lajos bácsi, és meg az alkonyodé nap fé­nyére mutattam. Magaslati önbizalommal koccintottam a tájjal is. Semmi érde­ke nem lehet a gazdának ez az újabb meghívás; azt hiszem, inkább talán vala­mit megszeretett bennem. Már nem úgy tölt, mint a múltkor, inkább mint egy m/últszázadi fölzsinórozott nemes. Kabátujját válla és karizmai megrövidítik. Ültében asztaifőre illő. Vannak itt még Berzsenyi-küllemű emberek! Zsinóros ruhás képzelgéseim hadd tartson egész este, míg esszük a füstöltszalonnát, iszo­gatjuk a frissen fejtett bort. A pinceszoba berendezése csak nekünk való, nem választ külön feszességbe. A nagy melegben elfelejtettem, melyet inkább a hangulat srófolt tovább, villany égett-e vagy petróleumlámpa? Ügy szórakoztam, mintha ezután megtiltanák az orvosok, számítok rá, ha megvizsgáltatom a gyomromat nemsokára. Milyen alkalmakból kell azután ki­maradnom! Még a jó paprikás sonka és a bor között a felejthető duruzsolások. S elkezdődik: ,,Ez a nóta, nóta, nóta körbejár.” Magdi igazi tanult népdalba vált, én a „Megyek hazafelé, Nagykanizsa felé” kezdetű bakanótát költőm más­ra, s keverem. A báróim szövetkezeti vezető kávéházas, üveglhintós éneket tud az utolsó soriig. Mit énekelne a Tékintetes Űr? A iKanászdalt mi is tudnánk. S milyen hangja lenne? Én tűnődő baritonnak képzelem leginkább, amellyel nem illeszkedne a dal ritmusához. Megesmered a kanászt Bocskora szíjáról A zsíros bő gatyáról, Zsíros szőrujjárói. 808

Next

/
Oldalképek
Tartalom