Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 9. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll (regényrészlet)
Erika szeme kinyílt, üvegesen nézett a semmibe; rázta a fejét, mintha nemet intene. És beszélt. Azt mondogatta: „Miért? Kiért?... Miért? Kiért?. .. Miért? Kiért? ...” — Elvitték, sose láttam többet. — Egyszer még megkérdeztem Lőrincet, mit tud róla, de azt mondta, hogy „semmit, kisapám”, Szalvétájával az asztalra vágott, és hozzátette: „Mindegy.” .,. Nem hazudok, Zsuzska, hihetsz nekem. Vettem egy újságot, d.-i Néplap, átböngésztem a lakáshirdetéseket. (Láttam magam, megint, felülről: állok D. főterén, lábam mellett a bőrönd, olvasom a lapot. Dél van, ősz.) „Fiatal, nem dohányzó férfinak vagy nőnek szoba, különálló, kiadó. Dűlő u. 16. Berkesné, délután vagy délelőtt”. — A hirdetés stílusa megragadott; főleg az, hogy vagy délélőtt, vagy délután, este tehát nem. És hogy vagy férfi, vagy nő. Óriási. „Megyek is, rögvest”, gondoltam, „Berkesné az én emberem, ha ember egyáltalán. Aki így tud fogalmazni, az csak rendesen őrült lehet, tehát jó ember”. — Elindultam Berkesné felé, csak úgy ex has, kifelé a városból, de, mit ád isten, a Főposta előtt találtam magam, „végre”, sóhajtottam, végre valahova úgy jutottam el ebben a kib .. . városban, hogy ném kellett kérdezősködnöm. „Végre”, és be a postára; levél anyámnak (bőrönd hasmánt a lábam mellett, kutyaként). — „Kedves Muter, szerencsésen megérkeztem, a Tulipánban fogok dolgozni, jó hely, jó büdös. (De ne aggódj.) Szekeres Fecó a zongorista; jó fej, nem normális (de megint ne aggódj, szeretlek). Küldd, légy szíves, a dobomat (Premier); állomáson-maradóra add fel...” — Ezen az „állomáson-maradó”-n öt percig gondolkoztam, hogyan kell írni, egybe vagy külön ..., végül kötőjellel írtam, így biztos nem helyes, tehát oké. A magyartanárom is mindig azt magyarázta az osztálynak, hogy az „Ágoston azért zseni” (én, haha!), „mert teljesen helytelenül és magyartalanul ír, és mégis marhajó.” — Tényleg szerettem; rendes, ősz ember; a jobb keze égett volt, ezért gyakran zsebredugta, s csak akkor vette elő, ha nagyon fellelkesült; ha rólam beszélt, mindig „elővette”, „no, László”, gondoltam, „most már biztos, hogy jeles, meg egyébként is, ez már valami...”, s azon törtem a fejem, mi égethette meg az öreg kezét, bomba, spar- hert lángja, gondolat talán, amelyik fellobbant, váratlanul...) „... a dobomat állomáson-maradóra add fel, Muter, mert még nincs lakásom (ma szerzek). Jól csomagold be a Premiert. A pergőt vattába. A csinneket, a lábgépet és az állványokat a nagy bőröndbe. A felső- és az álló-tamtamot kötözd egymáshoz. A nagydobot úgyis felhasítja valaki, mire ideér. A cím: D., kisváros. Vasútállomás. Többet nem tudok, tényleg nincs semmi baj. Csók, László.” — Feladtam a levelet, belerúgtam a bőröndbe, és elindultunk. Berkesné valóban olyan volt, amilyen, öreg, csúf; fogatlan; fején szürke-fekete kendő; ruhája sötét, köténye is; papucsa gonosz. Ö maga kicsi, hajlott. Aszott. Szeme apró. Az orra: hegyes. „Te vagy, mami”, gondoltam, „a vasorrú bába.” — Jó napot — köszöntem. — Berkesnét keresem. ... A Dűlő utca 16: hatalmas, burjánzó kert; a fák között, félig takartan, a ház: apró, fehér falú, zöld ablakú, piros-cserepes-tetejű. Egy ideig bambán nézelődtem befelé a kerítésen: „Bemenjek? ne menjek?” A kert, mint az ősvadon; a ház titokzatos, mint a mesékben: lehet, hogy csak egy része az, ami kilátszik a földből, az igazi ott lapul a föld alatt, bunker talán vagy jégpalota, kanyargós alagutak indulnak belőle, hej, némelyik vakon végződik, s mire visszafordulok, már nem hiszek semmiben, mégis újra megpróbálom, lám, a másik alagút fényes mezőre vezet, búzaföldek között fut felém a női alak, s amit hoz, kalács és a reménykedés, agyagkorsóban égi ital meg a bizakodás, a kosárkában, melyet a karján hordoz, csudálatos étek lapul, égszínkék kendővel letakartan, az Étek, a halhatatlan élet süteménye, s ha megeszem, ah, fenét, ha elolvad a számban, erőt nyerek, tudást, bátorságot, s a félelem, amely kölyökkorom óta szálldos körülöttem, fekete varjú, döglötten hullik a lábam elé. . . 791
