Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 9. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll (regényrészlet)
Kicsike szoba volt, de meleg, barátságos. (Állok, jobb lábam mellett a bőrönd, a bal mellett Berkesné, nem túl magas asszony, „dehát melyik boszorka az?”). — Támlás ágy, magasra vetett; láthatóan dunna van az ágyterítő alatt; díszpárnák, kézi hímzésűek (Berkesné művei, igen); asztal, váza, benne ismeretlen virágok (talán a kert termése, de lehet, hogy Berkesné múlt szombaton hozta őket a túlvilágról); szekrény, antikos, tömör, stabil (az a fajta, amelyben semmit nem szoktak tartani); szőnyeg, puha, mély a lábam alatt (persze; no, nem is oly szegény ez a Berkesné, i át akkor meg miért adja ki a szobát?), képek a falon: tán giccs, tán érték, ki tudja, öreg rádió az ágy mellett (éjfélkor, ha kinyitom, harangszó szól majd belőle, nagy- és kisharang, s a hangszóró szövete mögött téli hóban vonul a temetési menet.. .) — Jó lesz? — kérdezte Berkesné. Egyedül maradtam (Berkesné átvette az első havi lakbért, hatszáz ruppót, és el, ill ki, talán le, a föld alá). — Felcsattintottam a bőröndömet. A ruhák tetején fénykép: anyám csempészte a bőröndbe. Felveszem. Megfordítom. Érsekújvár, 1944, hirdeti apám írása. S a kép: Egy asszony (anyám) áll a rombadőlt városban, és mégis mosolyog a lencsébe; karján a csecsemő: Én. . Hihetsz nekem, Zsuzska, nem hazudok. Kiléptem a kapun, behúztam magam mögött; a kert burjánzott, továbbra is; nőttek a cserjék s a fák. A ház kacsintott, igen: Berkesné leengedte az egyik redőnyt, majd rögtön felhúzta ... Nem hazudok, Zsuzska, hihetsz nekem. ,,Lám’\ gondoltam, miközben a city felé mentem, „mégiscsak, illetve mégsem, szóval megvalósítottam a mai terveimet, van kégli, a levél elment, két nap múlva itt a Premier, és kezdődik a meló, a dobszó a Tulipánban, a billentyűk előtt Szekeres Fecó, s a mjuzik jó, bőséges, benne a szeretet és a titkos remény, hogy még „minden jóra fordul.. . Mindegy, hogy van-e vendég, vagy nincs.” — És, miközben álmatagon lépkedek a város felé: „Minden jóra fordul”, suttogja Ica nővér, félholtan fekszem a kórházi ágyban, orromban ökölnyi tampon, Ica az ágy szélén ül, a többi beteg már alszik, csak a kék éjjelilámpa világít az ajtó felett, „minden jóra fordul”, súgja Ica, keze a takaró alá csúszik, végigsimítja a hasamat, és tovább, be a pizsama alá . . . „Minden jóra fordul”, susogja, lehunyom a szemem, Ica felsóhajt, meleg ondó lövell az ágyékomra ... Ködfelhőben közeledett felém a vereshajú nővér, a d.-i utca tótágast állt, éreztem, hogy elhagy az erőm, „a kurva életbe”, suttogtam, „hát itt halok meg idegenbe”, (még félholtan is idéztem, én marha), a köd a szememre szállt, a lábam megrogyott, elvágódtam, a poros flasztert láttam, ó, milyen átkozott közelről... Aztán a sötét, a csend. . Kinyitottam a szemem. Feketesapkás mentőtiszt hajolt fölém. — Jó reggelt — mondta. Felültem a hordágyon; a kocsi szirénázva, hova is? .. . — Mi történt, maestro? — kérdeztem a tisztet. — Azt én is szeretném tudni. — Merthogy? — Eszméletlenül feküdt az utcán. Ivott? — Én? — Maga. — Nem. Illetve . . . Tegnap. Hova visznek? — A kórházba. Pörögve közeledett a ködfelhő... Visszaestem a hordágyra, lehunytam a szemem. — Rosszul van? — szólt a mentős. Hallgattam. „Nem mindegy?”, gondoltam. — Zökkent a mentő. „Kátyú”, gonCsengettem. Eierkesné jött elém a házból. — A szobára? — kérdezte. 7ft2
