Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 9. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll (regényrészlet)
Erika, a költőnő fekszik a mentősök hordágyén, szeme mereven felfelé, ismételgeti, „miért? kiért?”, „delirium”, mondja a mentős, aprót nyög, amint a hordágyat emeli... — Erika a Bajtárs-kocsma törzsvendége volt, mindig ott, ha bementünk sörözni tornaóra helyett. Ült a sarokban, előtte pohár (féldecis, többnyire már üres), s a kézirat, mely „javításra szorul”, és Erika javítgat, aztán a javításokat is kijavítja, és iszik, és néha felnéz, lehet, hogy ránk, két-három jókedvű gimista, nem máson röhögnek, mint Erikán, aki ittas, borzas, csúnya, szeme golyó és savószínű és iszapos, súlya negyven kiló, és fél, szorong, lelke szerint belebújna a kéziratba, a versbe (ha valóban az!?), és iszik, megint... Mi (gimnazisták) röhögünk, hát persze; a nőn, aki részeg és kicsi és gyáva, mulatni kell, ez a világ rendje! (Én nem igazán nevettem, csak mert a többiek, de közben utáltam őket, Erikát viszont szerettem.) — „Hé, anya!”, süvöltötte Berakó, az osztály ereje, „mit írsz, levelet a manusodnak? Hát otthagyott, mégis?”... „Hagyjad, Bence”, így én. „Miért?”, nézett rám Benkő, „részeg, nem látod? És ír valamit.” — Elhallgattam, hiszen én mindennap „írok valamit”. Tehát... „Hé, anyu, kell a Károm?!”, ordította Benkő, „leírhatod a méretét, ha már mindenáron írsz valamit!” — Erika ijedten néz, a keze remeg, benne a lap. — „Benkő, a kurva anyád, miért nem hagyod békén?”, mondtam, és kissé úgy fogtam meg a korsót, hogy... kézre essék, ha ütni kell. „Ez a barom, ez az állat Benkő.” És Erika, lehajtva a fejét, írni próbál, láthatóan remeg a toll a papiros felett... A kocsma (Bajtárs) nem figyel, isznak és röhögnek; mindennapos, hogy valaki írni próbál, a másik szidja, a harmadik (én) nézi őket, de azért keze a söröskorsó fülén ... „Hé, anya!” süvöltötte Benkő, „ha holnap...” — Mozdult a kezem a korsóval, de, lám, Lőrinc bá’, a pincér lépett az asztalunkhoz. „Hagyjátok, gyerekek”, mondta halkan, „rendes nő. Beteg. Költőnő. Erikának hívják. És iszik. Én olvastam a verseit. Sok van neki. Hagyjátok gyerekek.” — Elment. (Kissé sánta pincér; utánanéztem). — Erika ránk pislantott; tudta, hogy Lőrinc róla beszélt. A szemében kérés, könyörgés, riadalom. Átszóltam: „Most már nincs semmi baj, Erika”, mondtam. „Csak ne írna”, morogta Benkő, és felvette a korsót. — Néhány héttel később „es- még” (de jó szó!, tudtam is, hogy kitől hallottam, de már nem tudom, mert az illető meghalt, anélkül, hogy tudta volna, hogy én hamarosan nem fogom tudni, hogy ő volt, csak egy iszó, az „esmég” imanad meg belőle, vajon ki lehetett?...) —; ültem a Bajtársban, „esmég” a tornaóra helyett, de egyedül, Benkő nem, ő most valahol a Benkők között, szerencsére... Ülök, szemben Erika. ír, javítgat, iszik. Ittas. Néha felnéz; a szeme hálás, hogy nem bántom. Lefogyott, az arca roggyant. Szeme teljes láp, virágok nélkül. ír. Javít. Én ... Sört iszom, tornaóra helyett. És, Erikát nézve, arra gondolok, hogy tegnap én is írtam egy iratot (novellát?), gyorsan, kapásból, „kész”-re, és még jó is lett, és én is jól voltam: belenéztem a tükörbe, az arcom sima, nyugodt, a szemem tiszta, benne erő, s ott, az íróasztalon halkan, győztesen énekelt az új beszély ... — Erika elbóbiskolt a vers és a pohár felett. „Aludj, Erika”, gondoltam, „szép álmokat.” Hirtelen ... mintha felriadt volna, de láttam, hogy nincs magánál... Lassan levette a szoknyáját, a székre tette, lehajolt az asztal alá, keresett valamit, „meg is fogta” a semmit, aztán „elengedte”, átült a másik székre, megint le az asztal alá, megint meg akarta fogni a semmit, de az most kisiklott a kezéből... Felegyenesedett, megtapintotta a tarkóján a haját, az arcán csodálkozás . .. Letérdelt, a földet tapogatva kereste... A vendégek röhögtek, Lőrinc szomorúan állt Erika felett. Aztán megfordult, a telefonhoz ment. Láttam, hogy a 04-et hívja. Felálltam, hogy segítsek Erikának... Visszaültem; féltem, tudtam, hogy megöl a röhögő vendégsereg, ha hozzányúlok. — Harsog a nevetés, Erika fekete bugyiban keresi a „semmit”, szeme lehunyva, alszik ő, mélyen, tán fel se ébred többé... Lőrinc lépett el az asztalom előtt, „mi van, Lőrinc bácsi?”, kérdeztem, „delirium”, mondta a pincér, megállt előttem, „ezek a barmok itt most röhögnek, de én negyven éve vagyok kernyel, már láttam egypár ilyet, és tudom, kisapám, hogy ebbe’ bőven bele lehet halni..„És most mi lesz?”, mondtam. Rámnézett. „Mivel mi lesz?” „Hát... vele. Meg egyáltalán.” Megsimogatta az arcomat. „Én se tudom, fiam”, mondta. — Megjöttek a mentősök, Erikát hordágyra tették, lekötözték, betakarták. 790
