Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - ILLYÉS GYULA ÉS ÉLETMŰVE - Kabdebó Lóránt: Illyés Gyula - Szabó Lőrinc. Kettős tükör (tanulmány)
magát, — kortársuk, Illyés Gyula hazatérve, Babits mellett átélve a polgári humanizmus lehetőségeit és korlátozottságát is, éppen származása, szociológiai adottsága révén olyan jogos társadalmi elégedetlenség hangadója lett, amely kiegyensúlyozhatta a csak önmagukba kapaszkodó polgári értelmiségiek csalódását, és a társadalmi haladás irányába indulhatott. Harmadik út? De ezt a változatát mindig is hozzá lehetett mérni a munkásmozgalomhoz. A távolságot is tudta, de a közelítés esélyeit is kereste. A külföldi évek ebben is arányérzékét nevelték, az itthonmaradottak, csak itthonról tájékozódók arányvesztéseit — amely mondjuk épp ekkor egy Szabó Lőrinc esetében majdnem tragikus fordulatot vett — elkerülhette. Ozora és Párizs sokat emlegetett szintézise a lehető optimális megoldást biztosította épp e válság éveiben, a csak az Alföld csendjében eszmélkedők között éppúgy, mint a kassai és frankfurti polgárság emlékéhez húzódók mellett. És azt hiszem itt, ebből a szempontból lenne vizsgálandó éppen a Babits—Illyés viszony. Ahogy a magyar 19—20 ijesztő előképe volt az európai 32—33-nak, úgy Babits tapasztalatai — amelyek korábban éppen az itthon tájékozódók bizonytalanságát is növelték — ekkorra intő—óvó példává is válhattak. Érvvé, hogy ne válassza nemzedéke polgári-humanista fordulatát. Babits tekintélye Illyés népi kapcsolódását igazolta. Ebből az aspektusból nézve pedig a Puszták népe majd a Hunok Párizsban akár válasz és kiegészítés is lehetne az Egy polgár vallomásai két kötetére. Míg az egyik, Márai a dóm köveiben látja szimbólumát egy közösségnek, amelynek éppen bomlását mutatták fel közvetlen elődei, a fiatal Thomas Manntól Roger Martin du Gardig és Galsworthyig, és csak a kikelt kígyótojással szemben álmodhatta vissza a fiatalabb társ a polgárerény idealizált évszázadait, a másik, Illyés egy élő, a fölfelé törekvés energiáit is magába rejtő nép nevében szólalhatott meg. Márai véd, Illyés támad. Van már programja a társadalmi változás idejére. És hogy alapja van ennek, bizonyított a Lélek és kenyér kisiskolás nemzedéke — a népi kollégiumokban. Hogy ma őt és így ünnepeljük, nemcsak a biológiai véletlen eredménye, hanem éppen választása eredményességéé. III. Külön világban éltek Illyés és Szabó Lőrinc. Ha számbavesszük, a különbözés adná a többet. De a formális elemzésnek ellene mond az élet. Történelmi változásokon túl, válságok, viharok között: töretlen maradt a barátságuk. Illyés Gyula legkitartóbb barátja Szabó Lőrinc volt, és viszont. A sorozatos kudarcok sebeit hordozó „balek” és a mindenre figyelő, de a távolságtartásra ügyelő autonóm közéleti szereplő között mégis életreszóló barátság fejlődött. Ennek mozaikjai jórészt ismertek. Csak néhányat ragadnék ki most. A Lélek és kenyér egyik véletlene, hogy az akkori falusi nyomozásai során, Gyulavári szomszédságában talál rá Illyés anyai őseire, a „sárréti prédikátor” elődökre, akikre majd a háború utáni megalázottságban a reformáció genfi emlékműve előtt fog érvül hivatkozni. Neki ezen az ágon már csak a kétkezi szegénység jutott. Mesének tűnt családja régi faluja, ahova nagyapja — feleségével — még egyszer hazalátogatott, anyja temetésére. „Anyját — akinek még szemfedő sem jutott — Szabó Jűliannának hívták, egy pap leánya volt.” Ez a „falukutatás” ajándékozta meg Ily- lyést anyai őseivel, az ő emlékükkel. Miért is ne ajándékozhatta volna meg még egy rokonnal is. Hiszen Szabó Lőrinc családja is papok, tanítók családja volt. És lehetséges, hogy ez a Szabó Julianna éppen a Gáborjáni Szabók széles körű rokonságának valamelyik leszármazottja. Vagy ha nem éppen ő, a tiszántúli protestáns papok- tanítók családjai — így-úgy — úgyis rokoni szálakkal kötődtek össze. Ezen a szálon — nem lehetetlen — hogy a miskolci mozdonyvezető és az ozorapusztad gépész fia nemcsak a barátság, hanem a rokonság kötelékével is egymáshoz tartozók. Talán maga Szabó Lőrinc is felfigyelt erre a névre, talán ez is mondatta e könyv dicséretét. 738
