Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - Bakonyi István: Forduló csillagképek (Takács Imre válogatott kötete ürügyén - tanulmány)

És mint kortársai, ifjúkorában, ő is sokat foglalkozik a múlttal, a szülőfölddel. Az életképek epikus vonásokat mutatnak; ebben is a magyar költészet hagyományait viszi tovább. A paraszti élet szinte szociografikus bemutatása mindig informatív értékű, s a legjobb művek esztétikailag sem maradnak el a korszak legjavától. Egyenetlen persze ekkor még a teljesítmény. A Forduló csillagképek azonban gondos válogatás, s valóban benne rejlik egy költői pálya belső fejlődésrajza. Jól érzékelhetjük a váltásokat, ha a közvetlen életrajzot nem is illusztrálják mindig a versek. A Fúj a hideg szél az első jeladás, amely a későbbi idők szorongásos, válságos hangulatait idézi. „Fúj a hideg szél, fázom, / múlik az ifjúságom.” S ha közhelyszerű is ez a művészi-emberi igazság, már sokat mond a jövőről.

A jövő egyik fontos megjelenési formája a csillagokhoz kapcsolódik. Az ifjúkori versek egyik leggyakoribb „szereplői” ezek az égitestek, s már ekkor jól látható, hogy átvitt értelmével jogos a válogatott kötet címe. (Érdemes elgondolkodnunk a folyamaton: a korábbi válogatás az Elsüllyedt föld címet viselte. A mostani talán az emberi és kozmikus távlatot jobban sejteti.) A csillagok a különböző évszakok egein egyaránt megjelennek, s pl. az Ejféli mise szövegében „a lelkekben csak a dal marad, / s ... az arcon csillogás fakad... ”, tehát a mennyei távlatok nagyon is földi melegséggel egyesülnek. Ezúttal szó szerint nem csillag, hanem csillogás biztosítja a képzettársítást. Az előbb említett szorongásos helyzetek is kötődnek ilyen „forduló csillagképezhez”. „Elvásott / lábam alatt a tejút, / az álmok útja.” — jelzi a Senki vizének partjain komor kezdésében a költő. A továbblépés, az emberi fölemelkedés igénye persze folyton visszatér. Nincs olyan lehangoló pillanat, melyből ne akarna kilábalni a versek hőse. Azért fejezi ki hűen egy nemzedék, egy tágabb közösség életérzéseit, történelmi szerepét, mert ilyen összetettségében mutatja be sorsát, létélményeit. Ezért fontos vers a Kőangyal is. Az önmagával szembenézni akaró ember számvetése ez a mű, az „önmagam rácsa vagyok”—féle állapottal leszámolni vágyó művészé. Kiváló érzékkel tömöríti a nemrég még lelkesülő, de gyorsan csalatkozott ifjak életérzéseit. Nem vitás, hogy a sötét tónusok uralják ezt a világot, tán ma, évtizedekkel később ezért is találjuk pontos lélekrajznak.

S aztán jönnek a rendszerező, összegző költemények. Ilyen a koraiak közül Az éjszaka zenéjéhez, a Gellérthegyi filozófia, a Nyári rapszódia, a Szonátái, s talán ez utóbbi mindenek előtt. A József Attila versépítésére is emlékeztető műben már a sok élettapasztalattal gazdagabb költő szól önmagáról és a világról. Sajátos ars poetica tárul elénk: a „szervetlen lakhely” és a „szigetelt űr” viszonyai között. „Költőnek .sok is ennyi, / elég lesz napon lenni, / az utca kövein menni, / mindenre emlékezni.” A tiszta élet vágya járja át a vers testét, s ez a tisztaság egyaránt vonatkozik a személyes és a közösségi létre. Ezekben a hosszabb költeményekben (idesorolandó a Vízparti elégia is) néhány apró hétköznapi pillanatképre épül rá az intellektuális többlet. S valóban: szép gondolati versek ezek. Szerény a képi világ, egyszerűek, majdhogynem puritának az eszközök, a nyelv. Az elégikuis hang emlékezetes műveket is szül már.

A tisztesség- és harmóniavágyat táplálja az életforma-váltás, melyen Takács Imre annak idején átesett. 26 éves koráig volt kétkezi dolgozó, s a tanárság, majd a városi élet, meg a költészet új távlatokat nyitott neki, mint megannyi fiatal embernek az új világban. Ez az életforma-váltás azonban nem múlhat el nyomtalanul egy költő életművében. Van egy verse, A csúnya asszony, melyben tömören vall ilyen érzésekről. A nemrég még paraszti munkát végző tanár ajtaján reggel kopogtatnak: jön a „csúnya asszony”, hogy megművelje a földet. Annak a földjét, aki már nem végzi azt a munkát. Jelképes a váltás, s nem marad el a kétkedő kérdés sem: „s szép lesz, mert illik e táj / képéhez ... Én is illenék? / úgy lenne igazán hazám / ez a vad sárvízi vidék.” A verses pillanatkép tehát messze túlmutat a hétköznapiságon és az egyéni változásokon. Igazán fontos verseiben így tud általánosítani Takács. Ezek a törekvések egyre inkább „az önvizsgálat laboratóriumáról írt lírai tudósítá- tásokkal” ötvöződnek, önvizsgálata mögött pedig közösségi magatartás húzódik. Ilyen „tükör” pl. a Kísérlet, kavicsokkal, melyben a líra és a valóság közös elemeit foglalja műbe, és a költészet nagyságának vállalásáról is szót ejt: „monumentális ka75