Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - Bakonyi István: Forduló csillagképek (Takács Imre válogatott kötete ürügyén - tanulmány)
BAKONYI ISTVÁN Forduló csillagképek TAKÁCS IMRE VÁLOGATOTT KÖTETE ÜRÜGYÉN Takács Imre költészete is szintézist teremt. Népi ihletésű kifejezésmódját ötvözi a kor korszerű törekvéseivel, gyakran megtartva a dalformát, a könnyedébb versszövést. Csak látszólag mond ellent mindennek, hogy leggyakrabban súlyos költői üzeneteket tartalmaznak művei. Béládi Miklós írja róla és két másik költőről: „Csanádi Imre, Csoóri Sándor, Takács Imre a népi emlékkincset megőrizve, összetett vershangot azáltal alakított ki, hogy az ironikus meditáció szabad képzettársítási eljárásait is felhasználta.” (Érintkezési pontok, Szépirodalmi, 1974. 638. o.) Egy másik kritikusa, Illés Lajos ezt írta róla: „Világnézete, társadalomszemlélete az általános humanizmus szellemében módosul.” (Kezdet és kibontakozás, Szépirodalmi, 1974. 306. o.) Diadalt és válságot, álmodozást és kiábrándulást, múltféltést és jelenigenlést megélt és átélt költő Takács Imre. „Beismeréseinek” egyszerre érezzük racionális magját s az emberi szóval alig kimondható rezzenéseit. Költészete a kor kusza valóságának, személyes és közösségi bonyodalmainak tükrözője. A sötétebb tónusok gyakori jelenléte, a tragikum átélésének hajlama biztosítja, hogy nem pózról van szó. Mindezen értékekről győzi meg az olvasót verseinek új válogatott kötete, a Forduló csillagképek. * Többen megírták már, hogy a parasztság szegénységét hordozza sorsában tovább, s mint kortársai legjava, ő is hűen ábrázolja származása valóságát. Olyan történelmi korszakban lépett be az irodalomba, amikor a mélyről jövő tehetségeknek mozgásteret biztosítottak. S a „zsellérek unokája” hamarosan az érdeklődés középpontjába került. Az életrajzból tudnunk illik, hogy 1950-ben Galgóczi Erzsébettel együtt nyert I. díjat a DISZ felszabadulási pályázatán, s akkor úgy tűnhetett, a fejlődés töretlen lesz. Később azonban az országos és a személyes sorsban is „drámák követték a bízó várakozást.” Pedig Takács korai versei sugallják a bízó várakozás erejét. Gyakran elég nehézkesen, gyötrelmes költői nyelven, de ez a hang is a népköltészet, a népdal forrásvidékéről táplálkozik. A paraszti kultúra földrajzilag behatárolható tájainak életéből. Könnyen látni, hogy a legjobb értelemben vett irodalmi népiesség tradícióit követi, s a magyar líra nagy közéleti fejlődésvonalát próbálja továbbgondolni. Nem idillikus világból táplálkozik; a sors keménysége ott van a versekben. „Vágtam tovább a sovány rendet, / a kalásszal hullott az álmom. / Vigyorgott a nap a kaszámon, / s nem küldtek szellőt a kertek.” Aratáskor tehát nem a kivételes életpillanatot emeli ki, nem a lét alapjait biztosító kenyérről énekel. Ebben a szép strófában a munka gyötrelmeivel, a természetnek kiszolgáltatott dolgozó ember keserveivel ismerteti meg az olvasót. Izig-vérig realista ez a líra már az első időkben. Ügy realista, ahogy szikár népdalaink azok, s úgy realista, ahogy a valóságot hitelesen bemutató műalkotások azok. Ez a valóságigény aztán az apa korai halálát idéző versekben tragikus színekkel vegyül. (Temetés után, Síremlék, Egy régi újév.) A tragikum azonban még nem meghatározó a korai versek világában. A társadalmi föl- lélegzés korszakát Takács is lendülettel köszönti. „ ... zsengébb lett a fű, / zöldebb lett az ág.” (Eső után) A vers hajdani küldetéséről mondja: „Volt idő, hogy mozgósító erőt is láttam benne, máskor a történelem fordulóinak az üdvözlését.” 74
