Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - Halmágyi Miklós: Szindbád, a hajós és K., a földmérő (tanulmány)
világhírnévre tett szert, mint Krúdy. Prózája ugyanis soklkal közelebb áll a modern kor állította követelményekhez, mint Krúdyé, még akkor is, ha Krúdy sok mindenben megelőzte az európai irodalom nem egy méltán világhírű alkotóját. Krúdy azonban követők nélkül maradt, ellentétben Kafkával. Kafkának ugyanakkor, ha máshoz nem is, de a szecessziós életérzéshez sok köze van. Két, a szecesszióról szóló cikkből idézünk; Hofmannsthaltól: „... — korunknak természetében van a sokértelműség és határozatlanság. Csak csuszamlós talajon tud megpihenni, és az a tudat él benne, hogy csuszamlós talajon tud megpihenni, és az a tudat él benne, hogy csuszamlós az a talaj, melyet más nemzedékek biztosnak hittek. Enyhe krónikus szédület remeg benne. Sok mindent rejt magában, amiről a sohaság nem tud, és sok minden hiányzik belőle, amiben annyian hisznek.” és Lukács Györgytől: „Az én kiáradt a világba, és — hangulatai segítségével — magába olvasztotta azt. De éppen ezért a világ is beleáramlott az énbe, és nem volt semmi, ami határokat állíthatott volna közéjük. És nem volt semmi, ami az elmosódottságban csak sejtett terjedelmű énen belül rendet teremthetett volna. A dolgok szilárdságával megszűnt az énnek szilárdsága is; a tények elvesztésével elvesztek az értékek is. Nem maradt más, mint hangulat.”14 A két idézethez úgy véljük nem szükséges kommentár. Mindkettő hűen tükrözi a kafkai, illetve krúdyi világlátás gyökerét és lényegét. Hiszen a szecesszió is az átmenetek sajátos művészete. Két többszörösen ellenpóluson álló művész Kafka és Krúdy, illetőleg hős K. és Szindbád. Giszlajtánda és Transz la j tárnia, metafizika és költészet, egy azonos valóiság bipoláris megfelelői. Az eltérések azonosságukban keresendők, és az individumok sajátosságaiban. Nyilvánvalóan nem állítható, hogy a két író művészete teljes terjedelemében fedi egymást. A gyökeres stilisztikai, tematikai és stílusbeli eltérések csak a fentiekből vázolt közös foglalat ismeretében értékelhetőek. Enélkül hamissá válhat a két művészről és művükről alkotott kép. A foglalat pedig nem más, mint az, hogy az elveszett világrend felváltásának kísérlete kudarcot vall. Az átmenetiség fel nem ismerése talán tragikus, de mindenképpen kortünet. A Törvény-keresés kétségbeesett igyekezete párosul az állandó „útonlét” nézőpontjával. A törvény pedig olyan, hogy Kafka szavaival éljünk, mint a „félénk leányka”. Aki keresi, annak sosem tárul fel, de annak megvilágosodik, aki nem számít rá. Az Osztrák—Magyar Monarchia az „új” szülőhelye volt, és a „régi” temetője, születés és elmúlás mitikus eseményének színtere, az új világrend létrejöttéé és a régi pusztulásáé. A „régi” fájdalmas temetése pedig összefonódik Kafka és Krúdy művében az „új” lázas és kétségbeesett kutatásával. Ez az igyekezet nem más, mint kísérlet a teremtés szintézisére. JEGYZETEK 1. A magyar irodalom története V. kötet. Szerk.: Szabolcsi Miklós. Bp. 1978. 377. o. 2. Ima az Akropoliszon. (A francia esszé klasszikusai.) Szerk.: Gyergyai Albert, Budapest, 1977. Albert Camus: Remény és abszurdum Franz Kafka életművében. 659. o. 3. Eschenberg aforizmáját Pisztora Ferenc: Szociális presztízs a Monarchia korában c. cikkéből vettem át, amely a Valóság 1980/7. számában jelent meg 87. o. 4. Kiss Endre: A „k.u.k.” világrend halála — Bécsben. Bp. 1978. 144. o. 5. Uo. 149. o. 6. Nyíri Kristóf: A Monarchia szellemi életéről. (Filozófiatörténeti tanulmányok.) Bp. 1980. 19. o. 7. Vajda János és a Monarchia kapcsolatáról az Életünk 1981/8—9. számában jelent meg egy tanulmányom Az ezer rács vilá73 ga (Vajda János és az Osztrák—Magyar Monarchia) címmel — H. M. 8. Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Bp. 1972. 430. o. 9. Az idézet Lukács György: A regény elmélete c. munkájában szerepel. 10. Pók Lajos: Kafka világa. Bp., 1981. 264. o. 11. Uo. 271. o. 12. A novella, amelyből idéztünk A szív alakú hölgy titka. 13. Ez az idézet a Tájékoztatás c. 1915-ben a Szindbád-történetek elé szánt bevezetőben található. 14. A szecesszió. Szerk.: Pók Lajos, Bp. 1977. Hugo von Hofmansthal: A költő és a ma. 319. o. — Lukács György: Az utak elváltak. 512. o.
