Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

egy alig látszó sánga kis motorbicikli oldalt. Jobb a rendőrnél, mert ittasan ve­zetni a törvény nem engedi. — Hát ugye, ewel járok Cellből, meg aztán .haza is kell érni ebben a bo­lond forgalomban. Nem ihatott meg tíz litert azért sem, mert dolgozni kellett, a mozdonyfű­tőnek pedig nem könnyű a munkája. Gondolja meg a Tekintetes Űr, egész nap szenet lapátolni a kazán tüzábe, micsoda forróság lehet ott nyáron, s télen félig forróság, félig jéghideg, s képzeljen hozzá egy italos embert. — Volt a májával kórháziban — azért még megtudom Horváth Jenőtől. Sokat ivott, kétségtelen, ha ez járja róla. Naponta hármatmégyet is. Nagyon jól tudjuk Uraságoddal együtt, hogyan iszik a szőlőműves, ha van neki. Egész nap munka és evés közben hamar fogy a bar. Azt hiszem, nem számolgatja poharát literenként. Nem (kell azt a korcsimárosnak megfizetnie. A tarisznyában kolbász, szalonna, sonka, kenyér, vöröshagyma, az asztalon borosüveg meg egyetlen pohár, a vendégváró decisek a stelázsin tisztán Sölfardítva. Mert mindig jól­esik valakivel diskurálni, koccintani, ha a munka nem siettet, s nem mindig siettet olyan nagyon. Pihenni is kell közben, nemcsak hajszolódni. Jól ismerem a munkára való mértékletes iszogatás hasznát tizenhároméves korom óta. Most ne döbbenjen meg a Tekintetes Űr, én már akkor kaszásarató voltam, a sokat emlegetett ötvenes években, a Rákosi-világban. Ötholdas rozstáblánkon kezd­tem. Akikor viaszérésben parancsolták kaszálni a búzát, nehogy a szem kipe­regjen, amikor mindenféle papidból jobban tudtak gazdálkodni a nadirágosok, az aktatáskások. A mi öt hold, túlérett, a tetejéig futónövénnyel fölgazosodott nozstáblánk meg az országúinál éktelenkedett bűnösen. Az apám kaszára öreg volt már, én meg gyerek. Egy rövid rend után két-három korty almaborral erő­sítettem magam, különben (beleszédültem volna a kaszába. Szóval, a iszőlőmunka nem az absztinensek világa. A hetvennyolc éves Ba- gics bácsié sem. Kozák János már poharazott vele a pince előtt, mi meg mo- gyorófabottal sétáltunk föl a Tízliteres ember szőlőjétől, fölfelé, hogy meglás­sam, melyik is volt az igazi Berzsenyi-pince. — Csak senkinek ne szóljon! Ez volt a költő szőlője. — Ottannék a pince! 'Látja? A pince helye? Tégladarabokat szántottak ki a múltkoriban. Dühösen zsebre dugtam egy darabot az igaziból. Majd' írásom enre az ügyre Bagics bácsinál visszafordul. Mire való az ón buzgalmam, ábrándozásom, mi­nek kellett nekem az újságban hangulatot keltenem egy olyan romos pince fölépítésére, ami nem is a Tekintetes Űré volt? Az igazi meg itt van lerom­bolva, széjjelszedve, beszántva. És azt mondják, hogy senkinek se szóljak. Rep- likáztam, és éppen D-vel, mostani barátommal, azóta renoválták, a tanácselnök alkotóháznak mondja, begyújt a .kandallójába, odahív nyárra, én meg ábrán­dozom, innen nézett ki Berzsenyi is, itt írta az Osztályrészemet, a Horacot, itt kellene aludnom, egész napon át figyelni, mintha a Tekintetes Űr támadt volna föl -majdnem kétszáz évre rá. — Dehogynem az igazi — fordít vissza Bagics bácsi —. Amit a Jenő mond, az a gázdaságii épület volt. Ez az egész a Berzsenyieké. Lent meg a pince, ott írta az ódákat. Kidobtam zsebemből az emlék tégladaraibot, s az ügyet efféleképpen zártam le magamban. A mai somj-énieknek minden Berzsenyi Uraságod leszármazottja, ha Berzsenyi Ádám utolsó uraság szőlőjéről beszélnek itt, hát Berzsenyi az Ber­zsenyi, egykptya! Mint ahogy Nikién összekeveredtek a Tekintetes Űrék csont­704

Next

/
Oldalképek
Tartalom