Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

jai a kriptában kivehetetlenül. Azt 'hiszem, Bessenyeiről járja a hír, hogy egy kamasz nyugszik a sínkő alatt. Az Űir meg ő, mégis halhatatlanságban nyugtázhatnak, ha már annyira tudatunkba f észkel ődtek. Az egész múltunk úgy látszik a honfoglalásig vissza elveszíthető és f ölkutatható.

Bagics 'bácsinak olyan fölső szemhéja van, mint a balatoni kagylóhéj, még a déli napfényt is átengedi, s annyira távol a szemgolyótól, hogy alá lehet látni. Huszárosán ül az asztalnál, ilyen lehetett egy huszárkapitány, gondoltam közeli hasonlításul, hiszen huszár volt. Végigharcolta a két világháborút.

— Az első háborúban az olasz fronton voltam. Portorozstól tizenkét napig lovagoltam hazafelé egyfolytában. Tizennyolcban, mikor az összeomlás megtörtént, ugye, az '1898-as korosztályt bennfogták. A Károlyi-kormány alatt Muraszombatban lovasfutár lettem. Huszonegyben szereltem le.

A sorköteles a trianoni békeszerződésig, mely szerint Magyarország hadsereget nem tarthat, állta a helyét. De micsoda időben, Tekintetes Űr? A történelem, mint a megvadult lovasfogat. 1918 október végétől az őszirózsás revolú- cióban hatalomra jut a nép, a monarchia szétesik, függetlenek vagyunk, mint Mátyás király alatt, de vesztesek, mint Mohács után. Károlyi gróf a győztesek országrészeket követelő jegyzékei miatt kormányozni képtelen, átadja a hatalmat a munkásoknak, vörös zászlódíszban az egész ország, újabb revolúció a vér jegyében, vérbe fojtja a vörös színt a fehér Horthy Miklós, bevonul a királyi várba. Ezalatt íRagics bácsi sarkatomáskodott. Nem volt ő mindig murakeresztúri lovasfutár. 'Nem kérdezem, jobb az embernek magában következtetni és megfejteni. A vörös katona múltért nem adtak a 'Rákosi rendszerben kitüntetést, pedig ugyancsak lobogtak a vörös zászlók. Fehérnek lenni máig is bűn iés szégyen. Bagics bácsi titka sodródjon történelmi tapasztalatainkhoz.

Csak azt nem tudom, mennyire érthetően jelenítem meg az időt ilyen röviden, csak gondolatait terelhetem a 16. század első felére, mert én érzek hozzá némi hasonlóságot. Még Bagics bácsinál vagyunk a Cseren, aztán meg a Vidos uraságék nevelőnőjével is szeretnék találkozni délután. Engedelmével örömest folytatom ott, miikor behívták katonának a románokhoz csatolt Erdély visszafoglalásakor.

— 1940-ban Erdélyibe még lóval mentem.

Erdélybe én is megyek nemsokára, majd békés utazó, de a Fácán kancalovunkat éppúgy bevonultatták akkor, mint Bagicsot. Apám már kiöregedett a katonaköteles koriból, vemhes lovát meg elvitték, szinte helyette. Bagics bácsi már nem huszár a második világháborúban.

— Szentendrén voltam akkor egy műszaki csapatnál. — En azt hittem, utászoknál, de nem! mintha a vasútnál katonáskodott volna. — Aztán jöttek ellenünk az oroszok, nyomtak nyugatnak Ostffyasszonyfán át. Cenknél szöktem meg félig civilben. Röjtökimuzsajnál találkoztunk a fronttal. Három kenyéri társammal egy pajtában leszóltuk a köpenyt. Aztán az erdőből halljuk magyarul: Hajtők! Előre! A magyar tüzérség vonult föl, mi meg két tűz között. Volt ott egy major, egy kecskédi gyerek gazdálkodott ott. Vissza a majorba, hátha kapunk egy kis aludttejet. Gyütt egy orosz tank, az első, hogy a zsebórámat elvették. Értettek ám az órához! Aminek csettegett a hangja, az rossz volt, azt visszaadták, aztán megindultunk haza a Csernek. Ennyit ér a civilruha.

Életében ezek a legemlékezetesebb idők. Arra kértem, beszéljen másról is az életéből, ha nem biztatom, abbahagyta volna.

— Mi történt azután?

705