Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - Thiery Árpád: A hinták hidegzöld vasváza (regényrészlet)
koronát, mint Dózsa Györgynek. A múltkor azzal kürtölték tele a falut, hogy pisztolyt fogtunk valakire. De ki volt az? Név szerint kérem! Arra már nem tudnak válaszolni. Kit ültettünk nagykabátban a tüzes kályha mellé? Álljon elém, és mondja a szemembe! — Te mondod, hogy meg lehet érteni őket. — Más, amit érzek, és más amit mondok. — Mégiscsak elveszik tőlük a földet, nem? — kérdezte Frank. Káló meglepődve ráncolta a homlokát. — El? Azt mondod, hogy el? ... Frank egész délelőtt a faluban bolyongott. Felgyalogolt a Golgotára is. Kopár, gondozatlan temetődomb, jegyezte fel a noteszba. Hátul, az élősövény mögött rég ledőlt sírkövek fehérlettek. A magaslatról belátta az egész környéket: erdő, homok, agyagos partok, kő — a természet szelíd adagolásában. A templom zöld kupolája. Homokfalba vájt pincesor. Rézgálictól kéklő szőlők. A vásártér fölötti parton hajdani pálinkafőzde, és az állatok védőszentjének a szobra. Olcsó falusi szobor, a vízfesték hatását keltő kék, barna, fehér és lila szín. A nyájas mű bal kézfeje letört, derekán száraz koszorú. A sajtmesteréknél ebédelt. A mester ebéd után készségesen felajánlotta, hogy megmutatja az üzemet, ahol naponta húsz mázsa parmezán készül. Frank érdeklődve figyelte a kádak hengerében működő hárfás forgókat, a savanyú, fehér párában dolgozó asszonyokat. Nehezülő lélegzettel lépett be az egymástól zsilipekkel és hermetikus vasajtókkal elkülönített pincetermekbe. A sajtmester az üzemlátogatás után behívta az irodájába. A páncélszekrényből elővett egy fél üveg piros vermutot, és töltögetni kezdett. Szívélyes volt és bőbeszédű. Afféle fecsegő típus. Noha Franknak a hátán végigfutott a hideg, amikor a sajtmester unszolására dominózni kezdtek, de esze ágában se volt befejezni a beszélgetést, mivel a mestertől sok mindent megtudott a faluról és a közelmúlt napok eseményeiről. Este visszament az agitátorok szállására. Kálót egyedül találta az irodában. — Megvertél egy embert — mondta Frank. — Honnan veszed? — A sajtmester mondta, hogy megvertél egy Siroki Nándor nevezetű embert. Káló zavar nélkül, sőt nyugodtan nézett Frankra, majd mintha úgy találta volna, hogy túlságosan közel állnak egymáshoz, visszalépett a fogasig. — Adtam annak a rohadt ellenforradalmárnak — mondta. — Azért verted meg? — Kaphatott volna ötvenhatért is. Az egész rohadt ellenforradalmár családjával együtt! — A sajtmester úgy tudja, hogy azért verted meg, mert nem akarta aláírni a belépési nyilatkozatot. — Nem azért! Mindenfélét összevissza pofáznak! Miért nem úgy mondta el a sajtmestered, ahogy történt? Mert ő is tudja, hogy előző nap két agitátorunk járt Siroki Nándornál. Ügy mutatta, hogy kötélnek áll. Megígérte, hogy aláír, de van egy kikötése. Eltett egy üveg pálinkát, ahogy mondta, azt igyák meg előbb az agitátorok az ő egészségére. Mérget csak nem itat velük, gondolta a két vasutas. Nem ám! A liter pálinka soknak látszott, de mit nem vállal egy agitátor a szocializmus építéséért? Ráálltak az egyezségre: ők megisszák a pálinkát, Siroki Nándor pedig aláír. Legfeljebb berúgnak. Ez a mocskos fajzat kitette az asztalra a literes üveget, és töltött. Saját magának persze nem. A pálinkának förtelmes szaga volt. Az agitátorok el nem tudták képzelni, hogy mit akar megitatni velük az a rohadt csirkefogó. Kiderült, hogy bodzapálinka. Nem akartak inni belőle, Siroki azonban a szavukon fogta őket. Azt mondta, akkor nem írja alá a nyilatkozatot. Visszaút nem volt. Ezek a nyomorultak becsukták a szemüket, befogták az orrukat, aztán zutty! Elkezdtek inni. Csoda, hogy ki nem fordult a gyomruk. Hat pohár jutott fejenként. Hatszor lettek rosszul, de kitartottak. Ugye, milyen árat kell fizetni a szocializmusnak harminc hold földért? De megitták a pálinkát becsülettel. Erre mi történt? Az a rohadt csirkefogó a pofájukba röhögött. Nem írta alá a nyilatkozatot. Másnap behí686
