Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - Thiery Árpád: A hinták hidegzöld vasváza (regényrészlet)
vattam ide, ebbe az irodába. Kulcsra zártam az ajtót, aztán adtam neki. Ami belefért. Te mit csináltál volna a helyemben? Frank hallgatott. — A francia forradalomban az ilyenért nyaktiló járt! Tizennyolcban a Cseka úgy elvitte volna, hogy a büdös életben nem látja meg a napot! — Visszaéltél a hatalmaddal — mondta Frank csöndesen. — És ők? Nem élnek vissza a demokráciával? Elegem van már az udvarlásból! Felőrli az idegeimet! Én mindig szemtől szemben állok! Ezt mindenki megmondhatja. Nem sumákolok, nem vezetek az orránál fogva senkit. Bárkiről legyen is szó! Nem sunyitok, nem térek ki! Amikor az anyám ötvenkettőben megírta, hogy mi van otthon a téeszben, minden betűre emlékszem, amit írt, hogy amíg cselédek voltunk, édes fiam, legalább kenyerünk volt. Azt se tudtam, hogy köpjek vagy nyeljek? Én beszéltem rá őket, hogy lépjenek be, és most ilyen levelet kapok. Aztán gondoltam, legbecsületesebb az egyenes út, és a levelet felolvastam a legközelebbi párttaggyűlésen .. . Frank tekintetét kereste. A szemében néma kérdés: — Hol voltál te akkor?... — Énvelem nem csinálhatnak azt, amit akarnak — mondta befejezésül. Még aznap este levelet dobtak a helyi párttitkár udvarába: JÓ LESZ CSÖKKENTENI A SZERVEZÉST! NE OKOSKODJON, MERT ESETLEG LESÜJT EGY KAMPÓ VALAHOL! Az iskolaigazgató pincéjébe fekete kutyát dobtak, a nyakában cédula: HOZZON MAGÁNAK EZ AZ ÁLLAT SZERENCSÉTLENSÉGET! A téeszel- nök házának a falára akasztófát rajzoltak: EZEN FOGSZ MEG DÖGLENI! A fényképész kapujára, mert Káló utasítására lefényképezte a belépési nyilatkozatot már aláírt gazdákat, és portréjukat kitette az üzlet kirakatába, éjszaka míniummal ráfestették: A KUTYÁK FOGJÁK MEGINNI A VÉREDET! Reggelre telefirkálták, festették a házak falát, a kerítéseket: KÁLÓ, MARS KI A FALUBÓL! KÁLÓ, MENJ HAZA! TAKARODJ INNEN! Másnap megjelent a faluban a megyei tanács elnöke, és vele a teljes járási párt-végrehajtóbizottság. Káló rendkívüli ülésen számolt be. Támadó szellemben beszélt. A kudarcért a helyi vezetőket és a parasztok makacs ellenállását okolta. — Ellenszenv és bizalmatlanság vesz körül bennünket! — mondta. A megyei tanácselnök közbeszólt. — És ki az oka ennek? — Mégis azt mondom — fordult feléje Káló —, hogy jók a kilátásaink. A járási párttitkár kedvetlenül ingatta a fejét. — Elég a szégyenből, Káló elvtárs! Csak vakargatják itt a töküket! — Szabad kezet kérek! — Anarchiát? Van itt abból elég! Frank a leghátsó sorban ült. Gyorsírással jegyzetelt. Felállt egy szikár, ősz férfi. Sovány volt, szinte hórihorgas. — Nem akarom a megyét és a járást megsérteni — mondta —, de kijelentem, hogy csak akkor vagyok hajlandó elöl menni, ha ő eltávozott a faluból. Kalóra mutatott. A karja, mint egy vonalzó. Zúgolódás támadt. Frank kínosan érezte magát. Félt, hogy az ősz ember egyszer csak feléje fordul és rámutat: ő is ott volt Karalyos Gyulánál azon az estén. — Megyek én is innen, amilyen gyorsan csak lehet —határozta el. A gyűlés után összecsomagolt, elköszönt a sajtmesteréktől, és indult az állomásra. A vendéglőben még lehajtott egy deci pálinkát. Az ital kissé rendbehozta az idegeit. A vonaton az utolsó kocsiban talált egy üres fülkét. A sarokba telepedett. Ügy tűnt fel, hogy heteket töltött a faluban, a jegyzetfüzetében összegyűjtött élményekből és nyilatkozatokból mégse jött volna ki egy valamirevaló riport. Amilyent 687
