Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - VITA - Balogh Ernő: A "nemzedék": közösség és sokarcúság - Polemikus megjegyzések Csengey Dénes: A magyar beatnemzedékről c. esszéjéhez
e korosztály tetemes részének hányattatásairól, osszekuszálódott viszonyairól, kudarcairól, végeredményben a radikális életformaváltás árnyoldalairól, az egykori remények szertefoszlásáról szólnak, nem véletlenül vívtak ki köreinkben tartós népszerűséget. S a magam sorsa, eszmélkedése is csak megerősítheti azt a tényt, hogy a hetvenes évek nemzetközi krízisei, kedvezőtlen hazai változásai során sokunknak gyötrelmes vívódásokban, kellett visszaperelni és részben módosítani a korábban kialakított eszményeinket. Az sem kétséges: az iskolapadokban jobbára az egyenes ívű, zökkenőmentes és általános fejlődés elvét sajátítottuk el, s valóban töredékesen készítettek föl bennünket arra, hogy — Goethe mottóérvényű szavaival — „kemény az élet”. Így megértem azokat az indulatokat is, melyek akkor robbantak ki, amikor nemzedékem számos tagja a lenyűgöző, vegytiszta ideákat a bizonyos korántsem jelentéktelen antinómiákat sorjázó társadalmi valósággal szembesítette. A kettő közötti különbségérzetet csak fokozta a számunkra intézményesen közvetített magatartásmodellek és személyiségeszmények feltűnő egyoldalúsága: az óvodától szinte egészen az egyetemig a kimagasló forradalmár hősök, az életbeli határhelyzetekkel farkasszemet néző mártírok példáját állították folyvást elénk — egy „szélcsendes” történelmi periódusban, kellő disztinkciók nélkül. (A hetvenes évek legelején az itt föltáruló, mélyülő szakadékot kísérelte meg — felelősséggel — áthidalni Király István a „mindennapok forradalmisága” értékeinek, meghatározottságainak kidolgozásával.) Ennek következtében a tartalmas közösségi cselekvés igényéhez sokak tudatában a parttalan radikalizmus képzete társult, a kettő között valamiféle szükségszerű kapcsolat szövődött. Utalnunk kell továbbá a generáció társadalmi nagykorúsításának kétségtelen elnyújtottságára, töredékességére: a személyiség egészét mozgósító-fejlesztő, méltó feladatok szűkösségére. Sorolhatnánk még a szemléletbeli zavarokat előidéző motívumokat, de talán már az eddigiek is egyértelművé teszik: a látszatok ellenére nem volt könnyű, nem volt konfliktusmentes eddigi útja annak a nemzedéknek, melynek tagjai már születésüktől fogva szocialista viszonyok között élnek. Természetesen, más szempontokból bizonyult nehéznek, mint a megelőző generációké. Jogosult, sőt szükséges tehát a kritikai magatartás. De messze nem mindegy, hogy milyen alapról, miféle igények, törekvések szolgálatában bírálunk. Vagyis: Csengey Dénes írásában sem magát a kritikai attitűdöt fogadom fenntartásokkal, hanem konkrét irányultságát, célzatát és eszmei alapját. Azt, hogy a cikk gondolatmenete — más összefüggésben már érintettük ezt — a fennálló társadalmi valósághoz fűződő viszony tekintetében mindössze két változatot különböztet meg nemzedéktársaimnál: a kívülre helyezkedő kritikait és a voltaképp őszintétlen asszimi- lánsét.- Ezzel szemben én jóval többféle típust ismerek, körükből a tudatosan belül maradó, azaz a „szocializmus nagy kalandjának” stratégiáját — mint személyessé avatott kollektív ügyet — folytonosan újra vállaló, ennek fedezetében cselekvő, reformeri magatartást ítélem jelenünkben a leginkább autentikusnak. Mert ez van természetes összhangban azzal a történelmi evidenciával is, hogy minden nagy formációváltásnak, minőségileg új társadalmi szerkezetnek nem csekély — históriai léptékkel mérendő — időre van szüksége a benne rejlő immanens esélyek ki- teljesítéséhez. Illúzió volna azt gondolni: a szocializmus értékei egy csapásra totális mértékben megvalósulhatnak, ellentmondásmentesen, átmeneti kitérők, torzulások nélkül bontakozhatnak ki. Persze, e késleltető mozzanatok történelmi szükségszerűségeire való hivatkozás nem lehet afféle mindig kéznél lévő, eleve adott mentség senki számára sem, vagyis nem jelentheti személyes felelősségünk nagyvonalú áthárítását a „körülményekre”. A közelmúlthoz és a perspektíváinkhoz fűződő kapcsolatunkban viszont mindenképp elevenen orientáló szemponttá kell válnia. Nem engedhetünk tehát a konzerváció híveinek, hiszen közhely, hogy a társadalmi cselekvés övezeteiben a helybenjárás — és csak látszólag paradox módon — a visszalépéssel egyenlő. Fő törekvésünk nem lehet más, mint az alapeszményeink által vezérelt folyamatos belső megújulás, értékgyarapítás, de épp e magától értetődően elemi követelmény minél konzekvensebb teljesítése érdekében kell világosan, illúziómentesen látnunk: az aránytévesztés, a valósággal szembeni türelmetlenség 670
