Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - VITA - Balogh Ernő: A "nemzedék": közösség és sokarcúság - Polemikus megjegyzések Csengey Dénes: A magyar beatnemzedékről c. esszéjéhez
De térjünk még vissza generációm nagy élményére, a beatzenére, mivel a reá vonatkozó eddigi megjegyzések kétségtelenül egyoldalúak, így — noha csak vázlatosan — feltétlenül kiegészítendők. Árnyaltabbá kell tennünk a föntebbieket például azzal, hogy a „nemzedék” legnépszerűbb dalaiban a hangszerelés, a ritmus mellett olykor azért a szöveg is messzemenően funkcionálissá magasodott. Mindenekelőtt Bródy János szerzeményeiben, melyeknek vitathatatlan antinómiáit Csen- gey Dénes szerintem javarészt méltatlanul ítéli el. Mert az egykori Illés-együttes nagy tehetségű tagja nem költő, nem ideológus vagy pártvezér, hanem egyszerűen beatzenész, le ekként a legkiválóbbak közül való. Csengey Dénes tehát rossz etalonon méri meg Bródy János tevékenységét, a lesújtó kritikát e tévesztés íratja vele. Számomra viszont épp ellentmondásaival, távolról sem valamiféle jellemhibára utaló eklektikus nézeteivel reprezentálja a beatnemzedék egyik döntő meghatározottságát: bennük ugyanis szinte spontán természetességgel fejeződik ki a közönség homogenitásának — kezdetben még nem tudatosítható — viszonylagossága. Szövegeit a generáció jelentékeny része mindmáig azért érezheti a magáénak, mert sokféleségük folytán a végbement rétegződés ellenére mindegyik csoport föllelheti körükben a sajátosan néki szólót. (Az Illés-együttes, majd az eszmei, színvonalbeli jogutód, a Fonográf tagjainak évek óta tartó, mélynek bizonyuló alkotói válsága abból is eredeztethető, hogy a valaha kifelé és belülről egyaránt monolitnak tetsző „nemzedék”, a zenekar alapközönsége mind nyilvánvalóbban differenciálódni kezdett, azaz egyre kevésbé lehetett olyan dalokat írni, melyek — legalább potenciálisan — valamennyiünk igényeit kielégítik.) Bródy János szerzeményei vallanak számomra leginkább egy lényeges — valóban a „nemzedék” által mozgatott — társadalmi érvényű folyamatról: az életforma, az értékszemlélet, az elemi emberi kapcsolatokban uralkodó normák, a szokáserkölcs — természetesen, a felbomló régi és a születő új közötti átmenet megannyi bizonytalanságát tükröző, nem ritkán anarchikus szélsőségekbe forduló — átalakulásáról. Csengey Dénes esszéje, logikájából szükségképp következően, kissé bagatellizálja ennek jelentőségét, holott ma már szerintem kellően egyértelműsödött: a hatvanas években kezdődött változások sora korántsem csekély súlyú. A családhoz fűződő viszony metamorfózisa nyomán például — noha időnként eltorzult formát öltve — a választott kapcsolatok kerültek igen intenzíven előtérbe, ez pedig az egyéniséggé válás szükségleteinek növekedését, expanzióját jelzi. (Másfelől viszont Esterházy Péter Termelési regénye már a családi kötődések gyökeresen új minőségeket képviselő — ugyanakkor a múltbeli erényekkel folytonosságot teremtő — típusát ábrázolja emlékezetesen, példaerejűen.) De erre utal az öntudatos kritikai magatartás fölerősödése, az autonómia igényének fokozódása, a más iránti türelem kétségtelen térnyerése is. Értékek, fejlődésbeli humánus vívmányok ezek, melyeket semmiképp sem szabad lebecsülni. A beatzene — nemzetközi jelenség. Ezen az sem változtat, ha hozzátesszük: a mindenekelőtt köréje szerveződő „mozgalom”, miként ezt önnön nézetrendszerén belül Csengey Dénes szintén említi, más-más konkrét társadalmi tartalmakat, sokban alapvetően eltérő nemzedéki élményeket fejezett ki nálunk és a különféle nyugati országokban. E zene karakteres nemzetközisége azonban — helyezzük most erre a hangsúlyt — a fiatalok kivételesen széles tömegei számára érzelmileg feltétlenül elősegítette egy emfatikusan átélhető emberiségeszmény, „planetáris tudat” (Csingiz Ajtmatov) kialakítását. S ez ugyancsak komoly értékek lehetőségét rejti magában. Nem volna szerencsés — mert nagyon megtévesztő látszatokat teremtene —, ha egy olyan „munkamegosztás” alakulna ki közöttünk, melyben Csengey Dénes főképp a torzulásokat sorolná, e vitacikk pedig csupán a másik oldal érveire, adalékaira összpontosítaná a figyelmet. Ha az ő radikálisan kritikus beállítódásával szemben az ellenkező véglet — az apológia — képviselőjévé válnék. Nem kívánok azzá lenni. Nem, mivel tudom, mennyire feszültség, bizonytalanság, feloldatlan ellentmondás terheli nemzedékemet. A Cseh—Bereményi szerzőpáros intellektualizáltan közérzetjelző dalciklusai, melyek — többnyire nosztalgikus és rezignált hangon — 669
