Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - "Költészet és valóság" Király Istvánnal Ady-monográfiájáról beszélget Kabdebó Lóránt
olvasatok, érvényes aktualizációk titka, előfeltétele? A magam részéről főleg két mozzanatot vélek kiemelendőnek: egyrészt a megfelelő szituáltságot, másrészt pedig az ún. tudományos akribiát. A szituáltság kérdéséről már beszéltünk. Nyilvánvaló, ha valaki saját korában az emberré válás lényegi kérdéseit hitelesebben, mélyebben éli: az emberré válás, a nembeli önmegvalósítás múltbeli folyamatára, azok művészi dokumentumaira (s a nagy mű lényegében mindig ily dokumentum) is jobban visszhangzik. Ez a szituáltság viszont elválaszthatatlan attól: mennyire törekszik valaki énmeghaladásra, milyen erővel tudja szembesíteni a tényekkel, a realitásokkal a maga eleve adott érzéseit, ítéleteit, mily fokú benne a megismerő szenvedély, az alázat a valóság előtt. A tudományos akríbia ennek hírhozója. Ezért kulcskérdés. Irodalomtörténeti-kritikai vonatkozásban mindenekelőtt a spontán olvasat megkérdőjelezésében kell, hogy megnyilvánuljon ez az akríbia. Minden befogadás egy spontán olvasói reagálással kezdődik ugyanis: az én visszhangzik a műre a maga élményvilága, értéktudata, esztétikai érzéke, pormarendszere — azaz: beidegzett elvárási horizontja szerint. A tudományos lelkiismeret azonban nem engedi, hogy megrekedjen ennél az olvasat. Az igényes befogadó a műben nem önmaga kész énjét keresi, nem a Lukácstól idézett „kellemességet”, de a rádöbbenést, a teljes, igaz hatást, azaz a katarzist, az élet megváltoztatására késztető parancsot. Az ily jellegű művészi élmény, az ily szembesítés pedig (legalábbis tudományos fokon) nemcsak figyelmes olvasást, nemcsak close readingst, de gondolkodó, elmélyült olvasást, a módszeresség jegyében történő olvasást kíván. A tudomány ugyanis elsősorban mindig módszeresség, az ész- s valóságtisztelet mindenekelőtt a munkafolyamat átgondoltságában, racionalizálásában kell hogy tükröződjék. Ez a módszeresség (legalábbis az én gyakorlatból leszűrt tapasztalataim szerint) — a műelemzés esetében — a tárgy természetének, az irodalmi alapviszony jellegének, író—mű—olvasó hármasságának megfelelően szinte körmozgásszerűen, ún. interpretációs körmozgásban kell, hogy történjék. A genetikus, a befogadói és a poétikai vizsgálat, korszerűen ismétlődő, egymást váltó hármasságán át lehet eljutni — véleményem szerint — igazán a műhöz. Nélkülözhetetlen ugyanis a hiteles műelemzésnél, az író felől, a genézis felől történő értelmezés: a keletkezés körülményeinek a feltérképezése, a mű létrejöttét ^meghatározó különféle történeti-társadalmi, eszmetörténeti, irodalom-szociológiai, művelődéstörténeti, biográfiai stb. élmények, tények számbavétele. Az ezek ismeretében létrejött olvasatot a'feltételezett körmozgás következő etapján szembesíti az értelmező a különféle befogadói adalékokkal. Hozzátartozik ugyanis a mű valóságához az ún. recepciós aura is, a számos, már adott, korábbi befolyásoló, befogadói értelmezés. Kötelesség ezek vitázó átgondolása. Végül, de nem utolsósorban, a mű belső végtelenével, poétikai valóságával kell szembesülni, azaz: szükséges a poétikai megközelítés. S ez a körmozgás — történeti-befogadói-poétikai vizsgálat egymást váltó hármas mozgása — tovább folytatandó mindaddig, míg csak meg nem érkezik a hiteles olvasat élménye: a viszonylagos megértettségé. A magam részéről a háromféle megközelítésmód közül a poétikait tartom talán a legfontosabbnak. A költészet külön nyelv. Sosem azonos annak mondandója az író tudatos világképével. A szerző a műben, amint Móricz mondta, a médium szerepét tölti be csupán, mélyebb valóságok szólalnak meg rajta keresztül. (Nem véletlen, hogy a legújabb kutatások szerint mély belső rokonság van a hipnotikus és a művészi gondolkodás között.) Éppen ezért formává váltan, poétikumként fejeződhet ki csak a műben az, ami minden interpretációs törekvés lényegi célja, s amit úgy hívnak: művészi világkép. Irodalomról szólva kulcskérdésnek kell tekinteni tehát, véleményem szerint, a külön költői nyelv, a forma kérdéseit. A magam részéről ezen a téren (többen úgy vélik) túl messze is megyek. Hajlok rá, hogy formai szükségszerűségnek, releváns poétikai adaléknak, elsődleges strukturális összetevőnek tekintsem a külső forma még oly véletlenszerűnek tűnő elemeit is: egy-egy szétszórt hanghatást, jelentéktelennek tűnő ritmikai, rímelési, grammatikai, interpunkciós sajátosságot stb. Számos konkrét elemzés nyomán alakult ki bennem ez a meggyőződés. Hi629
