Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - "Költészet és valóság" Király Istvánnal Ady-monográfiájáról beszélget Kabdebó Lóránt

szén a vers sűrített beszéd. A jó költeményben így nincs semmi esetleges, potenciálisan minden releváns, mindent kifejezhet, minden lehet poétikailag jelentéshordozó.

Igaz: a külső forma jegyeinek értelmezésénél nagy a bizonytalansági együttható. Az impresszionisztikus elemzésmód vissza is élt ezzel. Egy-egy rímfajtához, hanghoz, ritmusképlethez hozzárendelt valamifajta önkényes jelentést, s így „bizonyított”. (Nem utolsósorban az ily impresszionisztikus rögtönzések miatt idegenkedik a külső forma jegyeinek számbavételétől olykor a tudomány.) A magam részéről a többfunkciójúság s az indiciumok elvének szem-előtt-tartásával, valamint a tónus kategóriájának előtérbe állításával vélem leküzdhetőnek az innen eredő interpretációs bizonytalanságot, elkerülhetőnek az impresszionisztikus, felületi önkényeskedést.

Egy percre sem lehet szem elől téveszteni ugyanis véleményem szerint, hogy a költői nyelvben soha semmi sem egyértelmű: a költészet nem denotativ, de konno- tatív beszéd. Kiváltképp nem tekinthetők határozott jelentéssel rendelkezőknek a külső forma összetevői, a hangzási, grammatikai stb. poétikumok. Többfunkciójúság jellemző rájuk. Egy rím- vagy ritmusfajta, avagy egy hanghatás jelentheti más-más összefüggésbe kerülve ezt is vagy azt is, önmagának akár az ellenkezőjét is. A strukturális beszőttség, a kontextus dönt itt, ezért vélem lényegesnek a magam részéről az indiciumok elvét, s a tónus gondolatát. A költészetben a deviáció mellett az ismétlés ugyanis az egyik legfőbb poétizáló, alakító erő. Nemcsak egyes szavakra, mondatokra áll ez, de mikropoétikai elemekre is. Ha egy versen belül ismétlődnek az azonos irányba húzó poétikumok, ha egy irányba hat például valamely ritmus-, rím- s hanghatás, ha felfedezhető közöttük valamiféle hangulati közös nevező: hitelesítik akkor ezek a mikrorészecskék mint indiciumok az adott strukturális összefüggésben a feltételezett jelentést. Tetten érhető rajtuk keresztül az ún. tónus, a lényegi formai szervező.

A vers ugyanis a maga kétféle — logikai-grammatikai és zenei-képi síkon történő megszervezettségének megfelelően, nemcsak logikailag hordoz egyfajta jelentést, de zeneileg is. A két „jelentés” összjátéka többnyire az igazi mondandó. S ennek a feltételezett zenei jelentésnek egyik legjellemzőbb megjelenési formája szerintem a tónus, az a hol ironikus, hol patetikus, hol diszharmonikus, hol elégikus, hol rapszodikus (s sorolható így tovább a végtelenségig) hangulati szín, amellyel a lírai személyiség, a versi hős beszél. A magam részéről a tónusnak ezt a formáló szerepét s az indiciumok elvét szem előtt tartva (többfunkciójúság elvét tudva, vallva is), lehetségesnek tartom, hogy hitelesen rendeljen hozzá az interpretáló egy-egy még oly jelentéktelennek s esetlegesnek tűnő poétikai mikroelemhez is — az adott konkrét esetben — valamiféle határozott művészi jelentést. Nem érzem túlzásnak, s a tudományos akríbia szempontjából problematikusnak, a mikroelemekig lenyúló elemzést.

Igaz viszont, hogy az ily típusú, poétikai analízis, főleg annak mind egyedi, mind diagonális, keresztmetszetszerű verselemzésekre kitérő válfaja nagyon „helyigényes”. Az interpretációs körmozgás másik két tényezőjét is hozzászámítva (az addigi befogadói értelmezések és a genetikus-történeti hatásmechanizmusok minél teljesebb számbavételét is szükségesnek tartva) nyilvánvalóan monográfia lesz a műfajom, mégpedig a nagy terjedelmű, — szégyenkezve mondom —: a túlzottan nagy terjedelmű monográfia. De azzal vigasztalom magam: Ady valami olyasmi a mi nemzeti életünkben, mint a franciákéban a francia forradalom: a legtöbb, a legnagyobb dolgok egyike, amit ez a nemzet eddig önmagából adni, felmutatni tudott. Szükséges tehát, hogy minél többen gondolkodjanak el rajta, írjanak róla, hogy könyvtárnyira rúgjon a vele foglalkozó irodalom. S' megengedhető az ő kapcsán talán egy ily nagy terjedelmű monográfia is. Igaz: megnehezíti ez a terjedelem az olvasóhoz való eljutást. De minden könyv — úgyis tengerbe dobott palacküzenet. Talán valahol, véletlenül egyszer kifogja valaki.

630