Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - "Költészet és valóság" Király Istvánnal Ady-monográfiájáról beszélget Kabdebó Lóránt
„Költészet és valóság” KIRÁLY ISTVÁNNAL ADY-MONOGRÁFIÁJÁRÓL BESZÉLGET KABDEBÓ LÓRÁNT* Az irodalomtörténeti monográfia egyben egy-egy korszak történelmi regénye, és a főhősét tekintve, fejlődési regénye. Amikor Király István Ady-monográ- fiáját olvassuk, egyben a századelő társadalmi és kultúrtörténeti tablóját is megkapjuk, és ezen kívül egy hiányzó történelmi regény is egyben ez a mű. Azt szeretném megkérdezni, hogyan is jutottál el ehhez a monográfiái szintézishez, milyen személyes út vezetett el téged ehhez az alkotáshoz? Válasszuk külön Ady-élményem és monográfiám kérdését. Monográfiám csak későn kezdtem írni, Ady-élményem viszont nagyon korai, szinte gyermekkoromba nyúlik még vissza. Sárospatakon jártam gimnáziumba. Szokás volt ott, hogy nagy ünnepeken egy kisdiák, mint ún. mendikáns, egy idősebb diákkal — a „legátussal” — kiment a környező abaúji, zempléni, borsodi falvakba. Az előbbi ünnepi köszöntő verset mondva járt házról házra néhány fillérért, az utóbbi pedig a pap helyett prédikált. Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor egyszer egy ily alkalommal — mint legátussal — egy fiatal teológussal, Vatai Lászlóval kerültem össze. Vatai (a későbbi kanadai, torontói református pap, Az Isten szörnyetege címen egy elmélyült, gondolkodó Ady-könyv szerzője) Ady-rajongó volt már akkor is. Sosem felejtem el, ahogy gyalogoltunk valahol Bánhorváti s Szilvásvárad között, és ő egész úton Ady- verseket szavalt. Akkor kapott belém a költő. Onnantól kezdve végigkísért egész életemen. Kezdetben nem valamifajta gondolati-szellemi élményt jelentett, inkább csak egy titokzatos, értelmetlen, mégis lenyűgöző érzelmi zsongást. Még ma is emlékszem, ahogy alig tízévesen, kószáltam például valahol Sárospatak határában a vasúti töltés mellett a dűlőutakon, Ady-verseket mormolva magamban. Egybeolvadt szinte a természet és a vers: egységben üzent. Az ős Kaján volt az egyik legkedvesebb költeményem akkor. Nem sokat értettem belőle. De mikor felhangzottak bennem ezek a sorok: „S már látom, mint kap paripára — Váltamra üt, nagyot nevet — S viszik tovább táltosával — Pogány dalok, víg hajnalok, — Boszorkányos, forró szelek” — éreztem, hogy a világnak valami óriás, hívó tágassága van, éreztem a kinyíló végtelent. S ha Ady-élményem lényegét keresem, ma is csak ezt az érzést tudom áttenni a fogalmak nyelvére: a teljesség etikát véste belém ez a költészet. Az igényt, a vágyat arra, hogy az ember ne csonkán, ne félben — töredékesen —, de teljességre törve élje az életét, hogy sose feledje: „Sors, Élet és Idő szabad” —, az élet lehetőség, a világ végtelen. „Holdnak, mint minden jó vitéz”; „Az Embernek míg csak van ember — Megállni nem lehet”; „Maradjak meg magamhoz érdemesnek” — ilyen és ezekhez hasonló sorok jelentik számomra az Ady-élmény magvát. Adynál az élet valóban úgy van elképzelve — egyik jellegzetes, visszatérő képével szólva — mint egy szép, ünnepi zászló, melyet fel kell vinni, ki kell tűzni valahová, egy magas oromra: „önmagamat, e hívott zászlót... — mégis-mégis lobogtatva”. Ellen-freudista költészet szinte az övé. Ha a freudizmusban a mélyek, a tudat alatti rejtett ösztönök határozzák meg az emberi életet, itt a magasságok hívnak: a tudat legmagasabb síkján — a felettes énben — felsejlő értékek. Az ember „istenarca” látszik. Az értelmes élet lehetőségének hite, Németh László találó szavával: az oromtermészet. * A Magyar Rádióban 1982. május 21-én elhangzott beszélgetés átdolgozott változata. Szerkesztő: Dénes István. 621
