Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - "Költészet és valóság" Király Istvánnal Ady-monográfiájáról beszélget Kabdebó Lóránt

Mikor, vagy milyen élmények hatására határoztad el, hogy irodalomtörténész leszel?

Nem irodalomtörténész akartam lenni, hanem tanár. Apám papnak szánt. Ö maga is református pap volt Cégénydányádon, egy kis szatmári faluban. Utódját szerette volna látni bennem. Érvényesült pályaválasztásomban a származásszelekció: a szülői ráhatás. 15—16 évesen elvesztettem azonban gyermekkori, vallásos hitemet. A szerepkonfliktust áthidalandó kerestem egy olyan foglalkozást, amely a belém nevelt, s a már mélyen belém ivódott pályával valamiképpen mégiscsak rokon, amelyiknek szintén az ember, a lélek a tárgya. így lettem tanár. Ebből a döntésből szinte automatikusan született meg aztán később az irodalomtörténészség, mint foglalkozás. A katedrát, az osztálytermet tágította ki csupán az írás.

Emberek, akik nem szeretnek (s kinek az életében nincsenek ilyenek), gúnyosan emlegetik olykor állítólagos „papos” stílusomat, „papos” allűrjeim. Ha tudnák, mennyire nem bánt ez a célozgatás. Hiszen igazuk van. Az ember mindig köteles vállalni önmagát, a maga belső folytonosságát. Igényt diktál számomra ebben a vonatkozásban is az Ady-költészet. „Ilyen vagyok, így van jól. — Ez a szemem, így látok — Ez a sorsom, tehát szent. — Magyar dölyffel fölrúgom. — Hogyha bánt és nem ért meg — A világot" — írta ő daccal. Az identitásigény művészi megfogalmazását jelentik számomra ezek a sorok. Annak a tudatát, hogy az ember nemcsak jelen, nemcsak vállalt szerep, de egy múlt, sors, életút is. Nem lehet soha — Ajt- matov nagyszerű regényének, Az évszázadnál hosszabb ez a nap-nak döbbenetét keltő képét idézve — modern mankurttá, olyan emberré, ki feledi múltját, feledi önmagát. Az identitást, az énazonosságot a megérkezett szerep, a társadalmi elvárás és az egyéni sors, a megtett életút dialektikus egysége, a kettő közötti egyensúlyteremtés, a megszüntetve őrzés adhatja csak meg: a szubjektív és objektív oldal egybeolvadása. Tisztán tudom tehát (s ahol ez szükséges, küzdők is ellene), hogy nagyon is mélyen benne van belső emberi folytonosságomban (például: csak nehezen megzabolázni bírt nyelvi pátoszomban) az erős gyermekkori vallásos ráhatás, a tűnt pályaideál. Szociológiai műszóval mondva: a szerepösszeolvadás, illetve a sze- repátfunkcionálás tipikus esete így pályaválasztásom. Pap akartam lenni s „szekularizált pap” — tanár, majd pedig Eötvös-kollégiumi értelemben vett tanár, azaz a valóságra, a tényekre való nyitottság, a gondolatiság igényével élő pedagógus — tudós lett belőlem. De mint ilyenben is ott hatnak bennem a korábbi szerepideálok. Ma is nem utolsósorban az emberformálás, a lélekátalakítás számomra a cél. Ha úgy tetszik: nem halt el, csak formát változtatott, maradéktalanul „szekularizálódott” és „szcientizálódott” a papi, illetve a tanári hivatás. S mint ilyen, véleményem szerint, a tudománnyal nem ellentétes már. Igaz: a tudománytól elválaszthatatlan a hűséges leírás, a belső nyitottság és az értékmentes látás. De elválaszthatatlan tőle, szerintem, az életalakítás igénye, vágya is. Tudomány és ideológia, megismerés és praxis nemcsak ellentét: egybe is tartozik. Sőt: csak az szerintem az igazi társadalomtudós, aki — Lukács szavával — nem bürokratája, de néptribunja kíván lenni a maga szakmájának, ki nemcsak kutat, feltár, de az általa felismert igazságok felé szeretné vinni egyben az életet, s ebben az értelemben, de csak ebben az értelemben, örökre „pap” marad; sacerdos magister.

Hadd kérdezzek megint csak erre. Jó, tanár akartál lenni, de számtalan szak van, amit taníthatunk, de hogy pont irodalomtanár, vagy irodalommal foglalkozó tanár, ez a kiválasztódás hogy történt?

Talán ez is azzal függ össze, hogy komoly, mély vallásos élményem volt gyermekkoromban. A vallás ugyanis nemcsak a nép ópiuma, nemcsak menekülés, hanem — (s Marx tanulmányának, A hegeli jogfilozófia kritikájá-nak híres vallásbírálatában ez is benne van) — az értelemkeresés sajátos útja is. Mitizált formában bár, de kifejeződik rajta keresztül az egyén értéksóvárgása. Mikor gyermekkori vallásos élményem megszűnt, szinte törvényszerűen kapaszkodott meg az attól létrehozott,

622