Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - Z. Szabó László: Hűség és számvetés (Káldi János: A hosszú esők ideje)
A hosszú esők ideje című kötet a Káldi-versek világának további gazdagodását jelzi. A rég eltávozott ősök elevenednek meg verseiben, de nem visszatérő, rémületes árnyakként. Társak ők az örökös születés-elmúlás rendjében, akik mind-mind emlékeztetik őt az élet mindennapi teendőire, az élet elleshető titkaira, a belső harmóniára. Költészetében nem az élet és a halál kibogozhatatlan konfliktusa rejtezik, hanem annak, éppenséggel a sajátos egysége; annak a felismerése, hogy az élet és a halál, a létezés és a megszűnés megváltoztathatatlan, csak értelmes rendbe kell állítani. Az erős lélek, a teremtő ember — ha hagyhat maga után valamit — megszüntetheti önmaga számára a „nem-lét” kínjait. Azt hihetnők, hogy Káldi megkerüli saját — benső — konfliktusait, csak az optimista szemüvegével látott valóságot hajlandó megénekelni. Ezért jellemezték mindmáig őt úgy, mintha vívódásokat, nagy kataklizmákat nem is ismerne. E mostani kötetét ismerve, ennek éppen az ellenkezője az igaz, hiszen akadnak ebben nyugtalanító, szorongató-szorongó versek szép számmal. Ezek az érzések egyre inkább a költemények erőterébe tolakszanak. Káldi egyre nagyobb körökben veszi számba a valóságot; egyre távolabb kerül a múltba — tehát az időbe —, és egyre messzebb távolodik a szűkebb hazától, a szülőföldtől, térbelileg is igyekszik bejárni az egész világot. Az új versek sem nélkülözhetik hitét és bizodalmát a földben, az emberben; ezekben is folytonosan emlegeti a harmóniát. Azonban a vers egyre inkább a miért-ekkel teli. Káldi János a mikroszkopikus valóságot ábrázolja. Világa a természet tárgyias elemeivel töltekezik a parányi porszemtől, az utak kanyaraitól az utakat kísérő gazdag vegetációig. Ott él ebben a lírában a látott valóság: az emlékes kék, zümmög a sok-sok hópehely, a tél fehér levele, a folyók — a Rába és a Duna úgy úszik végig az alkonyatban, mint a búcsúsok kései éneke, színezi a csöndet a szíveket gyógyító ezüstös cinkeszó, a nádszag üzen tavaszi illatot, az ablaktáblák múlhatatlan szava szól a hosszú esők idején, a föl-fölerősödő szélzúgásban, Kám, Herpenyő, a bögötei akácok mindig megújulva visszatérő szépsége lepi meg az embert. Ebben a lírában a mindennap létrejövő csoda varázslata él. Káldi János természeti képei a saját megélt élményét közlik, és közben arra intenek, hogy a világ megbonthatatlan rendje s törvénye szerint élje az ember az életét. Ö ezt a törvényt az utak mentén élő s példát mutató virágoktól lesi el. Az egyik legtisztább hangú, a népi líra hagyományától ihletést kapó versében, a Magyarosan címűben a lét-nemlét kérdését szegezi önmagának és nekünk: Órája már azt csodálom: óriás Hold ül az ágon. Az a kis ág hogyan bírja? Reszket néha, mintha sírna. Tartanám én súlyos terhét, ha mehetnék, segíthetnék. De be vagyok régen zárva vad telembe, éjszakámba. Ebből a parányi dalból valami borzongató sejtelem árad. Valóságelemei mind tapinthatóak, a vers mégis különös metamorfózison megy át, a művészi transzformációnak a csodájával töltekezik. A látszatra valóságos kép átlép a gondolat magasabb szféráiba, ott már nem a Hold, az ág, a tél s az éjszaka valóságos jelentésének az értelmét hordozza, hanem az emberi sorsét, nem csupán a költőét, hanem mindannyiunkét. Ha azután a címe is visszacseng bennünk, akkor már nem csak napjainkra vonatkozik: a vers tere kitágul. És ha melléje képzeljük a kötetben a közvetlen szomszédságában szereplő hommage-verseket — a Kecskeméti Vég Mihály címűt, a Tótfalusi Kis Miklós éneke, az Egy Mikes-jegyzet alapján, a Mikes Kelemen, a Végzés, A Bartók Béla úton, a Tátikacsokor címűeket —, akkor a magyar történelem tragikus nemzedékeinek sorsvonulatát is átéljük egyszerre. A vers — a példa is igazolja — így töltekezik, így válik sorsokat kifejező alkotássá. 596
