Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - Z. Szabó László: Hűség és számvetés (Káldi János: A hosszú esők ideje)
Az Üj versek között sok a hommage-vers. A felsoroltakból kiderül, hogy Káldi kikkel tart rokonságot. Kik azok, akiknek küzdelmét rokonit ja a magáéval. De példák is ők: az örökös küzdelem példái, akik számkivetésben — félrelököttekként, kizártakként, megalázottakként vagy kirekesztettekként — hűek maradtak az alkotáshoz akkor is, amikor annak kegyelme, netán a lehetősége is hiányzott. Ezekben az életsorsokban „a szenny ellen fellázadt remény mindenkori hadüzenete” válik példázattá. Ugyanígy azonosul övéivel, anyjával, Danka Mártával, aki „örök verskeretben” világít költészetében. A „világ végénél is messzebb” lévő édesanya az Éden hiányát jelzi számára; sóvárgó vággyal idézi meg az otthont, a családot, Kám csöndjét, egyszerű, igaz világát, az ősöket, akik sokszor csak megfejthetetlen monogramokként villannak bele a versszövetébe, miként a feledésbe hullt elődök milliónyi serege. A múlt ilyen gyakori megidézése néha elégikus hangot kölcsönöz ennek a lírának. Káldi azonban ügyesen bánik ezzel. Nem a fájdalomban próbál elmerülni; ellenkezőleg: a példával éppen a fájdalmat űzi tova. Ha pedig erre már kevés az ereje, akkor azt átesztetizáltan jeleníti meg, és ebben a pillanatban a szépség már elfedi magát a kínt. » Káldi verseit a képi gazdagság is élteti. Sokszor egy hasonlat vagy metafora teszi átélhetővé az egyszeri csodát az olvasó számára. Csak példaként íme egy: „Szakadt vadlúdlánc csörög az égen.” Milyen sok életanyagot tud belesűríteni ebbe a képbe. Hangulatot ébreszt, hangokat közöl, kitágítja nemcsak az eget, hanem a földre is odairányítja tekintetünket: az ősszel kiüresült határba az üres szekér képét varázsolja oda, és közben már a pusztulás, az elmúlás fájdalmát is belelopja tudatunkba. Van egy szókapcsolat a nyárról az ősz felől tekintve: „csontvázszerű emlék”. Aki ért a költészet nyelvén, annak olyan asszociációs sorok villannak a tudatába, amelyeknek nyomán végül az egész lét, sőt, a léten túli is eszébe jut. Az emberbe vetett hit Káldi költészetének legfőbb meghatározója. Az embertársak sorsa fölötti töprengéseit közli velünk. Még akkor is, ha egy-egy kétségbeej- tőbb pillanatában mindezt keserűbbnek, kilátástalanabbnak is látja. Szilveszteri irkalap című versében a kérdések garmadája sorjázik. A legkeresűbb így hangzik: Van-e joga a homo sapiensnek, hogy reméljen? Káldi egy pillanatra kétkedve szól és kicsit megretten a jövőtől. Mintha Aurelio Peccei Száz oldal a jövő érdekében című könyvének lapjait pergetné ujjai között, amelyben az ismert olasz tudós rendkívül kényes s nyilván vitatható kérdését felteszi: Vajon a természet mesterművei vagyunk-e mi, emberek, vagy ellenkezőleg annak olyan tévedése, amelyet a természet végül ki fog lökni magából? Káldi bizakodva szól. A lét értelmét számára maga természet példázza és magyarázza. E szívközeli líra így üzen nékünk: „Pillanat csupán az élet, / de gyönyörűség.” Tanítása is ilyen egyszerű: nincs más dolgunk a világon, mint a helytállás, az értelmes, hasznos emberi tett: Tedd a dolgod te is. Ahogy ez a fa. A félmúlt, szomorkás füvecskék felett tartsd magasra az eget. Védd a csöppnyi virágokat, ha lerobajlanak a szelek. Ahogy adatott: hintáztass holdat, csillagot. Végül, a halálod után, — beleveszve fagyba, homályba — tűzzé válva sárga-violás, lengeteg lánggal szelídítsd széppé az életet.
