Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - Jávor Ottó: A Szörny (elbeszélés)
dáktól a szocdemekhez, és már a kommunisták felé kacsingattam, amikor befutottak a tabletták. Két vagon víz- és légtisztító tabletta, az USA ajándéka a romokban heverő országnak. Berci bácsi szene jutott eszembe, és ihletet kaptam. Transzparanseket festette: „Megmentjük az éhező Budapestet!” Megmagyaráztam a Nemzeti Bizottság tagjainak, hogy Vas Zoltán személyesen fogja lehozni Zsarátnokra az elismerő okleveleket, a tablettákat pedig amerikai tápként értékesítettem. (Nem hallott még róla, gazduram? Nem hallották az elvtársak? A kentuokyi csodalibák! Azokat is ezzel nevelik. Tetszettek a kentuCky csodalibák, különösen e nevük nyerte meg rögtön a publikumot, szájról szájra járt a vidéken a kentucky asodialibák híre). A tablettákat jutányos áron eladtam a ázerződéses kacsa- meg libanevelőknek, a számlákat úgy manipuláltam, hogy azért a városnak is leessen valami. Zabálták a tablettákat a kacsák meg a libák, akár a nokedlit, öröm volt nézni a nagy tülekedést. Először csak fosni kezdtek, aztán oldalukra dőltek, szárnyuk se libbent többet. Talán a vízben volt a hiba vagy a levegőben, a zsarátnoki por, magyaráztam az állatorvosnak. A kertek alatt osontam ki az állomásra, meg se álltam a budapesti lámpagyárig. Ott aztán megaludt bennem a Kopjáss-vér, vagy megtisztult, ki tudja ezt eldönteni. Nyolcszoros újító lettem, nem mondom, volt egy kis előgyakorlatom ugyebár családilag, meg hogy úgy mondjam, egyénileg is (Berci bácsi szénbányája, a tabletták, na meg amikről pillanatnyilag most nem esett szó), annyi kitüntetést őrzök a vitrinben, mint egy államelnök. * (Z. Nagy elhallgatott, büszkén könbeiáratta tekintetét, figyelt, ahogy a kacsa, amikor a tablettát, azaz a magot keresi. A másik kettőre nemigen hatottak a kitüntetések. Csönd, aztán H. Kiss vette át a szót. Komótosan hátradőlt, tudta, neki kétannyi figyelem és idő jár, nem sietett. Tenyerét fölfelé fordítva tette az asztalra. így teregetik ki a kártyások a lapokat.) Bizalomért bizalmat. (Hangja érces, bár kissé reszketős.) Hallgassátok tehát meg a nagy vadászat történetét. Elnézést, ha közben kanyarodnék beszédem fonala, mint a szajoli kisvasút, de én nem szoktam semmit célratörően előre megfontolni és meggondolni, kivéve egyet: a bosszút. Igenis, a bosszú fűtött. Le akartam számolni. Ha már nem foglalhattam el jogos helyemet az izén, a trónon, akkor legalább nyissz, le a bitorlókkal, mindenütt, egész Európában. Ha engem Lenin ismer, illetve ha én ismerem őt abban az időben, hajaj, recsegett volna a vén Európa! Minden klappolt, barátaim, csak arra nem számítottam, hogy a Szörny évezredek során aulikus lett, netán gyáva. Persze, az is lehet, hogy egyszerűen megundorodott. Akárhogy is vesszük, higgyétek el, nem rajtam múlott. (És nélkülem is alaposan recsegett Európa, de ezt nem tette hozzá, hisz miiért kisebbítse érdemeit.) Pro primo: engem észre se vettek, rólam nem akartak tudomást venni, egyszerűen levegő voltam. Luft! És mit tettek? Átadták ezt a düledezése ellenére is nagyszerű birodalmat a lötyögős fejű IV. Károlynak. Ügy értem, Szent István koronája lötyögött a fején. Ha lett volna egy kis humorérzékük a magyar uraknak, a koronaőröknek, a Népszavával bélelik ki nemzeti ereklyénket. De meg is járta szegény az apró koponyájával! Mikor 1920 tavaszán beautózott a budai Vár kapuján, Horthy éppen a levest kanalazta, jön föl a 5
