Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - Jávor Ottó: A Szörny (elbeszélés)
l'.pcsőn Károly sápadtan a portól meg a zötyögéstől (Szombathelytől egy szuszra Budapestig, nincs sztráda, nincsenek autóosárdák, csak reszketés van és bizonytalanság, ki kit árul el, hajaj, micsoda idők, Martinuzzi kora jött el, Szondik, Zrínyiek nélkül!) — rohan a szennysegéd, Herr Majestät, lihegi (és nem tudja, szabad-e annyira összecsapni a bokáját, olyan mélyre hajolnia), Herr Majestät, mondja, rimánkodja még egyszer Euer Majestät helyett, és Károly ebben a pillanatban megértette, hogy vége a világnak, már ami a Habsburgokat illeti. (Én már csak a bosszú fedőjét tettem volna a fazékra). Ilyesmit érzett Ferenc József ravatalánál is, mert nem volt rossz ember, volt benne érzés, átment a ravatal túlsó oldalára, ahol anyám állt egyedül, karon fogta, és odavezette a gyászfátyolon át is gyűlöletet perzselő Habsburgokhoz, a családhoz, vagyis a rokonaimhoz. Pro secundo: a kérdések. Mi lett volna, ha? Lám, a lehetőségek meg a vágyak latolgatása közben hogy elragad a fantáziám, vagyis mennyire magyarrá lettem. Mi lett volna, ha Schratt Katalin 1885 augusztus 25-én Kremsi- erben elfogadja III. Sándortól a száz piros rózsát, melyet a nagydarab cár az ilyen gyerekségekre orrot fintorító Ferenc József és Bismarck háta mögött a kerti színielőadás után észrevétlenül próbált eljuttatni egy kis ékszeres kazetta kíséretében. (Mekkorát hahotázott előadás közben, és tapsolt, hiszen Schratt Kataliné volt a főszerep. Mindezt: rózsa, kazetta — persze azonnal jelentették Ferenc Józsefnek, aki csak a megvetés jellegzetes mosolyával csóválta meg fejét. Szóval, mi lett volna, ha? Én, a minden oroszok cárja!) Az élet tele kérdőjellel. Mi lett volna, ha az ötvennyolc éves császár szeme nem kapaszkodik bele a harminchárom éves színésznő pillantásába? Ha Erzsébet királyné nem kapaszkodik utolsó szalmaszálként a badeni fuvarozó lányába, hogy segítségével a spanyol etikettbe és az osztrák bürokráciába, vagyis lombikba zárt férjét kiragadja, emberré tegye ezt a homomculust és emberivé az egész birodalmat, amely éppúgy menthetetlen volt, ahogy a koronás unokafivérek, a folytonosan egymás ellen áskálódó rokonok által birtokolt többi európai birodalom. (Persze, könnyű utólag okosnak lenni.) Urak, joggal említettem a szajoli kisvasutat (kanyarog, keskeny nyomtáv, a kupé közepén kályha, mint a háború utáni vagonokban, idilli), mert engem is megfertőzött a magyar elbeszélés terhe vagy charme-ja (attól függ, melyik irodalomtörténész szemével nézzük, illetve mi az éppen hivatalos kultúrpolitikai álláspont, amely erős hatást gyakorol a szemre). Szóval, a haldokló császár ágya fölé egymást váltva hajoltak az adjutánsok diszkrét, a szokottnál mégis hangosabb sarkantyúpengetéssel. Az élet jelét akarták a túlvilágra készülődének a fülébe csilingelni, ám a sarkantyúk minden jóakarat ellenére úgy szóltak, mint a ministráns csengettyűje az utolsó kenetet hozó pap előtt. A bécsi polgárok Schönbrunn vaskerítéséhez szorították homlokukat, várták a híreket a császárról, aki a fülébe súgott jelentések hallatán elégedetten mosolygott. Tisztelt barátaim! Ti most a realitás talaján egészen másra gondoltok. Nem, nem azokon a híreken mosolygott a császár. Ti nem vettek számot azzal a ténnyel, hogy a Habsburg birodalom nem a realitás talaján állt, hanem a racionalizmusén. Annyi racionalizmust hordtak alája, tömködtek bele, hogy — mivel én is részt vettem néhány marxista szemináriumon — a mennyiségi változások minőségibe csaptak át, vagyis minden irracionálissá vált. Mire a székelykeresztúri titkosrendőr jelentése végigment a szolgálati úton: Marosvásárhely, Kolozsvár, Buda, esetleg Pozsony, Bécs, mi lett belőle? Na lám. Nem Gavrilo Princip revolvergolyója tette tönkre a birodalmat. (Hogy utálta egy6