Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - Apáti Miklós: Szövetségeim, Hamlet utolsó monológja (versek)
Hamlet utolsó monológja Hogy gyűlölöm ezt a Sékszpirt! m Végre nem volt apám és nem volt anyám és húgom se és szeretőm se, kimondhattam: „Magam vagyok ...” — kevély a sorsom, ha megtart. S akkor: „Én nemzettelek!” — Ez Sékszpir hangja volna? A büszke emberé, ki nevem fiának kikölcsönözte? (Meghalt.) Méghogy nemzett! Hisz mindig voltam én, s hogy a stratfordi a papírra írt, az inkább vesztem jelentette volt, mint a kurvult nemzés aktusát. Hogy engem kitaláltak volna? Ez azt jelentené, hogy egykor a nemlétben éltem, én, ki voltam; mindörökkön. Én, ki sajnos, leszek. Folyamágy, limány, szúnyogsereg és csalánerdő volt szülőhazám, míg éltem embertnemlátva, láthatatlanul, mígnem valaki csónakjába vett, azóta látszom. Voltam köz-ember, rabember, koldus és király. Voltam nő és néha férfi is, de soha nem voltam „gyerek”. Voltam őrült és hűsen számító, jóllakott és korogva éhező, törvényszegő és ítélkező. Volt lakásom a Földön és az Űrben, s voltam hontalan. Voltam magyar és valék angol is. Forradalmár és megalkuvó. Embert nem öltem, ez a vigaszom. Voltam folyamágy, limány és szúnyogsereg és csalánerőd és láthatatlan, s akkor jön az író, és megtesz töprengő királyfinak. Micsoda fogyatkozás! Ö, hogy gyűlölöm ezt a Sékszpirt! Végre a nemlevésbe érnék, S egy őrült föltámaszthatott! Ez több, mint balszerencse. Fáj! 532
