Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - Száraz György: A tábornok XXII. (életrajzi esszé)

Jellemzi az időszakot az a szolgálati jegy, amelyet május 27-én, nem egészen két hónappal a kormányzóválasztás után a Prónay-zászlóalj egyik hadnagy szakaszparancsnoka küld közvetlen fölöttesének. Jelenti, hogy pár nappal előbb „átvett” a törökszentmiklósi községi elöljáróságtól „11 vörös katona és kommunista foglyot”, majd így folytatja: „A szakasz a foglyokat Fegyvernékre kísérte. Ütközben az egyik kommunista, névszerint Kalmár József, a kocsiról szökést kísérelt meg, a fedezetükre kijelölt járőr karddal megverte őt, miközben a lovak lábai alá került s azok rátapostak.” A századparancsnok még aznap továbbítja a jelentést a budapesti zászlóalj par ancsno kságna k, a következő megjegyzéssel: „Nevezettet a Schwarz-majorban még aznap elásattam, hegy a község nyugalma ne zavartasisék.” A zászlóaljnál viszont túl primitívnek találják a fogalmazványt, s a magyarázatot ekként módosítják: Kalmár József „egy váratlan pillanatban leugrott és futásnak eredt. A lovas járőrfedezet egy része üldözőbe vette, s mihamar utolérve dulakodás fejlődött ki köztük, amikor is nevezett makacskodva és még mindig szökésre gondolva ide-oda szaladgált, a dulakodás hevében a lovak lábai alá került és összetiporták.”

Az alapjában primitív különítményes vezetők nem értik az idők változását. Nemcsak Horthyt, de az általa kinevezett kormányt is a maguk kreatúrájának tekintik, meggyőződésük, hogy a „pretoriánus gárda” továbbra is nélkülözhetetlen; a nemzetgyűlés az ő szemükben közönséges „csűrbe”, kétszeres dühhel válaszolnak minden kritikára, a terror fegyverét most már az ellen- forradalom mérsékelt erői ellen is fordítják. Pozícióik látszatra erősek, létszámuk — főként az Alföldön toborzott új erőkkel — meg is szaporodik a fővárosban; az „ébredők” naponta provokálnak botrányokat, utcai verekedéseket, a rendőrség pedig tehetetlen.

A külföldi sajtó tele van a magyar fehérterror híreivel. Nemcsak a polgári, de a katonai hatóságoknak is mind sürgősebb a „söpredék szellem” visz- szaszorítésa. A fejérmegyei katonai parancsnokság június 7-én jelenti, hogy „a sárbogárdi járás területén olyan fényképek forognak közkézen, amelyek akasztás alkalmával a nemzeti hadsereg egyes tisztjeit nemcsak mint nézőket, de mind közreműködőket is ábrázolják”; azt is sikerül megállapítani, hogy a felvételek a Tolna megyei Tabon készülhettek és közkatonák által „pénzért lettek árusítva”.

Az első kísérlet a különítmények visszaszorítására az a bizonyos Apponyi- levél, amelyet az új miniszterelnök parlamenti bemutatásakor felolvas a nemzetgyűlés előtt, s amelyben a magyar békedelegáció vezetője külpolitikai érdekekre hivatkozva követeli a terror megfékezését. A jobboldal felzúdulásától megriadó Silmonyi-Semadam — egyesek máris lemondását követelnék — kijelenti ugyan, hogy nem azonosítja magát a levélben foglalt vádakkal, de azért hozzáteszi: Apponyi sorai bizonyítják, mennyire káros „minden magánakció”, amit külföldön „rágalomhadjáratra” használhatnak föl ellenünk.

Eléggé nyilvánvaló, hogy a kormány normális működésének előfeltétele volna a katonai hatóságok visszaszorítása, de főként a különítmények feloszlatása. Ám a béketárgyalások elodázzák a nyílt válság kirobbanását. Május elsejét ideges hangulatiban várják a rezsim politikusai; a kommunistaellenes hisztériát valószínűleg mesterségesen is szítják, hisz jó alkalom ez a MOVE, az „ébredők” és a különítmények számára. Április 26-án a belügyminiszter közli a rendőr- és csendőrparancsmoksággal, hogy „április 29-nek déli 12 órájától kezdve május 2-nak éjjeli 12 órájáig” a területileg illetékes katonai ható53