Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR HETVENÉVES - Radnóti Zsuzsa: Weöres Sándor: A kétfejű fenevad (tanulmány)

Az ártatlan kisember szemével tekint ezekre a szereplőkre a weöresi kamera. És minél feljebb és minél messzebb állnak ezek a hatalmasok a társadalmi hierarchiában, a kép annál kegyetlenebb és leleplezőbb. A legmegbocsátóbb még a magyar veteránokkal, a legvadabb pedig a két világurával. És ez az optika nem félelmet és szorongást ébreszt, hanem nevetést, a kinevetés szemszögéből pedig „határtalan barátságossá válik a világ.” A demokratikusan igazságos humor segítségével a dolgok elvesztik fenyegető és félelmet keltő jellegüket. A derű hatalma leleplezi a tabukat, a fantomokat, a szorongást keltő ismeretlen titkok világát, és éppen mert lentről jön, a kiszolgáltatottak diadalmas nevetése lesz. A kinevetés nagy hatalom, világnézeti hatalom, aki nevet, az nem fél. Aki tisztelelenül kinevetheti a fölötte állókat, az erősnek érzi magát, s ereje egyben a szabadság gyönyörű érzését eredményezi. A művészetnek és az életnek ezt a hajdani szimbiózisát Bahtyin saturnusi aranykornak nevezi. Ezt az életérzést, ezt a saturnusi aranykort — amelyről Bata Imre is beszél „Weöres Sándor közelében” című könyvében — képes feltámasztani A kétfejű fenevad drámai világa.

Ez persze nemcsak az áradó humor és a különleges hangú stílus kérdése, hanem egy olyan nagyszabású írói képességé, amely az élet teljességét tudja felmutatni egy műalkotáson belül. Weöres drámájában bennfoglaltatik — szélesebb lételméleti alapon — a becketti végjáték keresűsége, de az élet elpusztíthatatlanságának derűs hite is; konkrétabb, szűkebb megközelítésben, benne rejlik egy földrajzi, társadalmi közösség pusztulásának, de diadalmas túlélésének a képessége is. Ugyanakkor az egyéni sorsokban a szerencsés fordulatok soha nem halványítják el a halál vésztjósló árnyékát. „Ismeri az élet kettős természetét, s elfogadja olyannak, amilyen. Az életet, mint a halált. Egyik sincs a másik nélkül.” — írja Bata Imre. Az élet kétarcúságának felmutatása a weöresi életmű egyik leglényegesebb jellemvonása, és Bata erre példaként idéz egy weöresi verssort: „Ha pokolra jutsz, legmélyére térj. Az már a menny, mert minden körbeér.”

Ezt a kettősség-élményt A kétfejű fenevad ban nemcsak általánosságban érzékelhetjük, hanem az egyes jelenetek megkomponálásában is, ahol békésen megférnek egymás mellett a létezés angyali és ördögi végletei, a jó és a rossz, a dolgok színe és fonákja. Miközben a helyzetek többszörösen tótágast állnak vagy saját ellentétükbe csapnak át, egy-egy nagyon hangsúlyos ponton, hol a jelenet elején, de inkább a jelenetek legvégén, egy-egy biblikus erővel elhangzó alapmondat vagy emberi gesztus mágikus erővel megállítja ezt a tébolyult táncot. Ezek a megállított pillanatok az ősi, biztonságot adó anyaföldhöz való visszatérés anteusi pillanatai, mikor „a pokol a mennyel összeér.” Az egyértelmű, tiszta, ősi, emberi érzelmek felidézésével a diszharmónia harmóniává oldódik, és az elviselhetetlen mellett feltűnik az erőt adó jó. Már szó volt róla, hogy Ambrus deák altatódallal ringatja el a megzavarodott Dzserdzsis agát: „Csúcsúja, tente, tente.” Ezek a szavak az anya és gyermeke ős-szituációját szimbolizálják, amely mindig védettséget, és békét sugall. Hasonló ősi gesztus a szerelmes Evelin búcsúja az 1. jelenés zárómondatában: „Isten őrizzen Ambrusom, téged és engem óvjon az isten.” És az isten tényleg megóvja őket, és a darab végén visszakapják egymást. „Hatalmas az úristen irgalma” — mondja Ambrus a 13. jelenés végén, mikor újból halálveszedelemből menekül meg. A 19. jelenésben Ambrus és Susanna Pécsről menekülnek, és ismét Radonay apát segíti őket, Közben azonban Radonayt megint kifosztják mindenéből, de most nem a törökök, hanem német zsoldosok. Bánatában lerészegszik, és meg akarja erőszakolni Susannát. A jelenlévő Ambrus nem védi meg a nőt, mondván, eggyel több vagy kevesebb, neki úgyis mindegy már. De Radonay erőtlenül elalszik, és a jelenet a következő szavakkal zárul: „Susanna: No lám, legénykedni akara, osztán elnyomja a vakbuzgóság. (Betakarja, haját simogatja.) Gyermekem. Radonay: (álmában felkiált) Dolores in- ferni. Susanna: Ambruska, jerünk lefeküdni.” E mondatok előtt a kifosztás rettenete, a megerőszakolás durvasága, Ambrus közönye az emberi kegyetlenséget idézte, a

514