Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR HETVENÉVES - Radnóti Zsuzsa: Weöres Sándor: A kétfejű fenevad (tanulmány)

jelenet vége viszont, e végtelenül gyengéd és meleg lecsendesülés, ismét az anya, gyermek és a férfi nő örök összetartozásának erőt adó pillanatait sugallják. A 6. jelenés boldog szeretkezéssel zárul, amely megint földközeli, örömteli mozzanata a darabnak: „Ambrusom, kedvesem, irgalmazz: Jaj Ambrus, Ambrus!” kiáltja a sze­relmes Lea a gyönyör pillanataiban. Idézhetünk még a jelenetindításokból is, pél­dául mikor Ambrust soros jótevői fogadják: „Mitül se féljen, kelmed az én oltal­mamban. Radonay Mátyás prior vagyok.” Később Ibrahim fogadja c szavakkal: „Id- vezlem, Bornemissza uram, érezze jól magát szerény hajlékomban.” A népmesék, az imák, a Biblia emberséget, bizonságot sugárzó, evidencia-értékű mondatni ezek, s Weöres vigyáz rá, hogy a szavak fedezete, hitele az egyes szituációkban megmarad­jon, s így ezek elemi erővel tudják sugallni a mindig van remény, és mindig van tovább optimizmusát — az élet örök, egyensúlyteremtő, kiegyenlítő jellegét. És a nagy kiegyenlítődés a darab végén is manifesztálódik. Minden viszály és minden nyomorúság ellenére A kétfejű fenevad az élet győzelmével zárul. A jó le­győzi a gonoszt, Susanna és Ambrus szerencsésen megérkeznek Kőszeg várába, ahol tárt karokkal fogadja őket Evelin, a mese elején elhagyott szerelmes lány. Susanna visszaadja Evelinnek a bűnbánó Ambrust, és ráadásul odaadja még kincset érő hermelin bundáját is, amit bujdosásuk alatt végig kifordítva hordott, s ezért nem rabolták el tőle. A boldog társaságban békésen ott vacsorázik az időközben vérbaj­ban meghülyült Badeni Lajos őrgróf, a balkáni német hadjárat diadalmas vezére. Öt is elérte hát jól megérdemelt büntetése, és ezzel alakja máris esendőbbé és ro­konszenvesebbé vált. így zárómonológja a történelem detronizálásáról az elpusztít­hatatlan emberi élet zárszava is lesz. De azért, hogy ez a tiráda ne legyen túl ünne­pélyes és patetikus, Weöres egy degenerált szájába adja, e kaján fricskával egyúttal azt is jelezve: ő se gondolja egészen komolyan, hogy a saturnusi aranykor visszatér­tét — a történelem kiiktatásával — ilyen egyszerűen meg lehetne oldani. A darab varázslatos nyelvi világa Weöres utánozhatatlan stílus-imitációs képes­ségének újabb bizonyítéka. Évszázadok óta elfelejtett szavak és kifejezések ugyan­olyan hitelességgel és életszerűséggel szólalnak meg ebben a közegben, mint a leg­frissebb nyelvi fordulataink. Az ötvenes évek megrögzült ideológiai sémái békésen megférnek a latin, német, jiddis, magyar habarék-mondatok társaságában. A kö­zépkort, a magyar reneszánszt, a rokokót és a nyelvújítást idéző szavak új fényben ragyognak fel a Csokonai megőrizte nyers és szabadszájú durvaságok között. Évszá­zadok nyelvi rétegei egymásba csúsznak, játékos, csúfondáros és parodisztikus zenei harmóniát és diszharmóniát teremtve. Hipnotikus erejű nyelv ez, mert az író rafi- náltan visszasüllyeszt bennünket egy naivabb, archaikusabb látásmódba és életér­zésbe. A polgári kultúrhagyományon túllépve vagy pontosabban onnan visszalépve, gyermekké varázsolja olvasóit, s reméljük, mihamarabb nézőit is. A mesélés ősi és elpusztíthatatlan csodáját éleszti fel újra, azt az időt, amikor még ember és műalko­tás sokkal szervesebb kapcsolatban volt egymással, amikor szorongásainkat és fé­lelmeinket közösen élhettük ki az együttjátszás örömében, felszabadultságában, és nem voltunk ennyire bezárva magányos és individuális világunkba, mint manapság. Weöres Sándor a világ egyszerű megélésének vágyáról beszélt egyik interjújá­ban: „A történelmi idő kulturális élete tele van elméletekkel, spekulációkkal, s ezek nagyon zavarják a világ evidens, közvetlen megélését. . . A modern életben ez már csak a gyerekek és az állatok világában van meg, a gyerekek világában is addig, míg elméleti dolgokkal nem találkoznak. A világ közvetlen megélésére inkább egy­szerű emberek, tanyai pásztorok alkalmasak. Mi, akik sok mindent olvastunk, és sok mindennek az ellenkezőjét is, mindent közvetve és kuszáltan kapunk ... A tel­jesség élményéhez, birtoklásához olyan alapegyszerűségre, naivitásra van szükség, amire nekünk már nincs képességünk, módunk. A teljességhez legfeljebb csak köze­ledni tud mindaz, ami a teljes ős-egységen, isteni egységen kívül áll. Minden ember kívül van ezen. Csiszolhatja, nevelheti önmagát, s így — igen kicsi lépésekkel — közeledik a teljességhez, dehát azt elérni nem adatik meg senkinek: egyikünk sem tud abszolút egyetemességre törekedni.” A kétfejű fenevad ismeretében talán el­515

Next

/
Oldalképek
Tartalom