Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR HETVENÉVES - Radnóti Zsuzsa: Weöres Sándor: A kétfejű fenevad (tanulmány)

bohóctréfák hangvétele éppenúgy helyet kap itt, mint Csokonai korának groteszk és frivol diákszínjátszó stílusa vagy a bécsi vándorkomédiások népi színjátszásának emléke. Olyan korok mélységeiből tör fel ez az elementáris és elfeledett színjátéki hang, amikor még a művészet kint született a vásártereken, a karneválokon, vagy a kollégiumok ősi falai között. Bahtyin korszakos jelentőségű Rabelais-könyvében elemzi ezt a ma már elsüllyedt karneváli groteszk kultúrát, amely a középkorban és a reneszánszban élte virágkorát. Ennek a kultúrának a filozófiai lényege a felszabadító, világnézeti erőt adó nevetés volt, amely egyszerre láttatta a jelenségek színét és fonákját. Bahtyin szerint ez a nevetés egyszerre tagad és állít, egyszerre temet és új életre kelt. „Ezt a művészetet, ezt a világlátást a karneváli világérzékelés hatotta át — írja Bahtyin. — Megszabadította a világot minden félelmetes és ijesztő vonástól, végtelenül barátságossá tette, ezért mindig vidám volt és derűs. Mindaz, ami a mindennapok világában iszonyattal tölthette el az embert, félelmet keltett benne, az a karnevál világában „vidám mumussá” változott... és a nevetés diadalt aratott... A groteszk szertelen szabadsága csak egy határtalan barátságos világban képzelhető el.”

Ezt a karneváli groteszk hangot varázsolja újjá a 20. század komor világában Weöres Sándor. Ez persze a darab egészére is érvényes, de az elsüllyedt kultúrák és hangok felélesztését' a darab bohóctréfa-jellegű jeleneteiben érhetjük leginkább tetten, ahol például nemcsak a stílus, hanem a vásári komédiák kelléktára és dramaturgiája is elragadó természetességgel éled újjá; így jelenik meg A kétfejű fenevadban Ibrahim kádi varázsgömbje, amelyben a darab szereplői megpillanthatják sorsuk leghatalmasabb irányítóit. Tanúi lehetnek a világ két rettegett ura közötti találkozónak, láthatják a német vezérkart tárgyalásai közepette, és mi, a közönség végignézhetjük immár nem a varázsgömb segítségével, a török vezérkar tárgyalásait is. Lipót császár és Mohamed szultán egy Hacsek és Sajó típusú jelenetet játszanak le. A világ nyilvánossága előtt gyűlölik egymást, de amikor négyszemközt maradnak, puszipajtásokká válnak. Infantilisak és cinikusak, kéjelegve árulják egymásnak meghódított területeiket. Egyik se akarja legyőzni a másikat, mert attól félnek, hogy egy esetleges győzelem után belső ellenzékük elsöpörné őket. Nekik a patt-helyzet fenntartása a fontos, mert amíg alattvalóik egymást és más népeket irtanak, addig ők biztonságban vannak. Gyengédségtől elfúló hangon kínálgatják egymásnak kincset érő ajándékaikat, a szójababot és a krumplit, miközben trónjaikon lehallgatókészülék után kutatnak.

A német vezérkar csupa degeneráltból áll, s csak egyetlen értelmes gondolatuk van, miszerint a császárt meg kellene buktatni. Ezért veszik üldözőbe a török sereget a szigorú császári parancs ellenére is. A török vezérkar korlátolt fanatikusok gyülekezete. A nyilvánosság előtt a legkifinomultabb stílusban csevegnek egymással, amikor azonban egyedül maradnak — a Lipót és Mohamed-találkozás tükörjeleneteként — egymás haját tépik és a legocsmányabb hangon gyalázzák egymást. És persze itt is, mindenki más, mint aki. A török vezérkarban nincs egyetlen egy török sem — van azonban tatár, bolgár, kaukázusi, magyar és zsidó.

Weöres nem kíméli persze a magyarokat sem. Az Ibrahim fenntartotta menedékházban gyűlik össze a menekült magyar veteránok levitézlett, tragikomikus gyülekezete. A szenilis vitézek egymást gyűlölik. A pozsonyi katolikus főrend a kurtanemes debreceni reformátust, az alföldi konzervatív az erdélyi liberálist, és őrjöngve kapnak hajba azon, hogy ki miért nem ül a másik asztalához. Ezt a jelenetet Csokonai is írhatta volna csurgói diákjai számára: „Mely fajtájú az úr? — kérdezi az egyik veterán a másiktól —, oláh, tót, cigány? Ugyanis ez a magyarok asztala. S ha nem akar együtt ülni a hős Döröghyvel: hát mi se tűrünk itt pakulár mócot, puliszkás tótot, lajbis szászt, trombitás cselákot, fütyülős sidót!” S egy pillanatra felrémlik ebben a jelenetben is (akárcsak a török vezérkarnál), Kelet-Közép-Európa ördögi kohója, a népek és fajok nagy metamorfózisának földrajzi tája. Ezek az öreg vitézek semmiben sem tudnak egyezségre jutni se a politikában, se hazájuk múltját és jövőjét illetően, csak egyben tökéletes az összhang: utálják jótevőjüket, a zsidó Mandellit, alias Ibrahim kádit.

513