Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR HETVENÉVES - Radnóti Zsuzsa: Weöres Sándor: A kétfejű fenevad (tanulmány)
Dzserdzsis öngyilkos lesz, mert a szultán úgy parancsolja, pedig kötelessége volna hazájáért tovább élni, megölné viszont Ambrust, saját honfitársát, mert az nem akar török lenni, és megveti, mert református, nem katolikus. Ugyanakkor 6 az, aki pénzt és lovakat szerez neki, hogy Pécsről elmenekülhessen, mert tudja, a közeledő német hadak itt mindent a földdel tesznek majd egyenlővé. A német ellen áll be a törökhöz, hogy hazájának szolgáljon, de utolsó szavaival Lipót császárhoz fohászkodik, és neki akarja megüzenni, hogy feltétlen híve volt a török elleni harcban. Dzserdzsis belülről is, a végletekig vállalta valamennyi metamorfózisát, de ezt már az emberi lélek nem bírja ki sérülés nélkül. Dzserdzsisnél a személyiség identitása megsemmisült, a lélek legbelső, legfontosabb tartópillérei megroppantak, és a skizofrénia teljessé vált. Weöres egy megrendült gesztussal zárla le az aga sorsát, mikoris Ambrus szinte ölbeveszi, és mint anya a gyermekét elringatja a megzavarodott, gyermeki létbe visszasüllyedt embert. Ibrahim kádi metamorfózisa már derűsebb emberi tájakra vezet bennünket. Róla percek alatt kiderül — mert nem is titkolja —, hogy nem igazán Allah-hitű, hanem Jehova követő, nem török, hanem magyar nemzetiségű, és nem kádi, hanem Man- delli névre hallgató zsidó bankár Pozsonyból. Emberséggel és szeretettel segít az üldözötteken — így Ambruson is —, külön házat tart fenn Pécsett, a mindenhonnan ide menekült magyar veteránoknak, akik persze megvetik jótevőjüket, mert zsidó és mert gazdag. Ibrahim összhangban él önmagával és a világgal, számára a metamorfózis a túlélés harmonikus eszköze. Mikor a német csapatok Pécs felé közelednek, hamis útlevelet szerez és családjával tovább vándorol békésebb tájakra, Olaszország felé. A szeretettel és gyengédséggel megrajzolt szereplők közé tartoznak még A kétfejű fenevad leányalakjai, akik szerelmükkel, testükkel és szívükkel végig óvják Ambrust, hitet és erőt adva neki: a szerelmes Evelin, akit már a darab elején elhagy Ambrus, és Lea, Ibrahim kádi leánya, a két Solvejg-típusú, tiszta leányalak, Susanna pedig a boszorkányos, csábító nő. ök Ambrushoz hasonlóan mindvégig megőrzik tisztaságukat, rokonszenves ártatlanságukat, — mégha ez a tisztaság és ártatlanság Susanna esetében a perditák ősi és bonyolult tisztaságával minősíthető is. Lea például azon kevesek egyike, aki nem külső kényszerből, hanem belső morális erő hatására vállal fel egy átalakulást — ez az egyetlen mozzanat különben, amely a hagyományos vagy pontosabban a polgári drámaeszményhez, illetve a polgári hőstípushoz hasonlít. Lea, Ambrus iránti szerelméből, hajlandó volna eldobni ősi vallását, és elhagyni imádott apját. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Lea megrázó vallomása egyúttal Weöres szemérmes vallomása is a hazához, persze jól elbújtatva a költő legendás, proteuszi, alakváltozó képességébe. Lea: „Én nem vagyok sidó. Én nem kiválasztott — én utolsó vagyok. Minden lélegzetemmel, szívemnek minden verésivei, én magyar vagyok. Salom: Kisasszony, én végigjártam Magyar- országot. Törökök, németek, tótok, cigányok lakják. A magyarok a háborúban elhulltak, kihaltak, többé nincsenek... Lea: Ha nincsenek többé magyarok, én fogok magyarokat szülni Ambrus papnak, leszen tíz vagy húsz gyermekünk, sok száz és ezer unokánk, benépesítjük újból az országot, Ambrus meg én, a szerelmes Jézus nevében.” De Lea elszántságára nincs szükség. Ambrus ugyanis megszökik a boszorkányos Susannával, Lea barátnőjével, és Susanna később valóban gyereket szül Ambrusnak, igaz, hogy csak egyet és nem húszat, amennyit Lea szeretett volna. Nagyjából ezek a darab főszereplői, akiknek sorsát és többszörös átalakulásait Weöres Sándor szeretetteljes, meleg gyengédséggel rajzolta meg, míg a többiekhez egyre kegyetlenebb és gyilkosabb szarkazmussal közelít. A kétfejű fenevad karneváli kavalkádjában e szarkazmussal ábrázolt alakokat a költő a bohóctréfák, a kabarék, a durva vásári színjátékok és a viccek világának szándékosan elnagyolt és brutális ecsetvonásaival rajzolja meg. A kulturális és szubkulturális stílusvilágok felidézésével elragadó jelenetek sorát teremti meg. A pesti viccek, a századeleji pesti kabaré, a Hacsek és Sajó-páros ugyanúgy felcsillan bennük, mint Nagy Endre, Békeffy vagy Hofi Géza politikai paródiáinak a hangja. A századfordulós népligeti, vásári 512
