Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR HETVENÉVES - Radnóti Zsuzsa: Weöres Sándor: A kétfejű fenevad (tanulmány)

Ambrus szemszögéből háromszor áll tótágast a világ, mert háromszor kerül halálveszedelembe; egyszer azért, mert németnek nézik, egyszer azért, mert reformátusnak, egyszer azért, mert töröknek. A pap ebben a képtelen világban zsiványnak áll vagy kereskedőnek, lepaktál az ellenséggel vagy asszonyt erőszakol, a kuruc török lesz, a református pedig töröknek vallja magát. És mindenki mindezt azért teszi, hogy életben maradjon, éhen ne haljon vagy meg ne zavarodjon. Senki és semmi sem az, akinek vagy aminek az első pillantásra látszik, minden és mindenki bizonytalan, kívül is, belül is. A metamorfózis szabályozza az eseményeket és az embereket.

Ez az alkalmazkodási kényszerből fakadó metamorfózis természetesen nem minden szereplőben valósul meg olyan zavartalan harmóniában, mint Ambrusban, akinek rokonszenves személyisége egyáltalán nem sérül, bármilyen poklokon megy is keresztül; ez azzal magyarázható, hogy semmivel sem azonosul igazán, semmihez sem kötődik életreszólóan, se eszméhez, se valláshoz, se politikához, se asszonyhoz, csak egyhez: az élethez. Hagyja magán „átáramlani” a világot, másképpen mondva, rugalmasan alkalmazkodik annak minden változásához. Személyiségének nagy titka, hogy mindezek ellenére morális tisztaságát, ártatlanságát meg tudja őrizni. A naiv- ság álarca mögött ugyanis sok minden rejtőzik benne egy Buddha varázsos titokzatosságából, idegenségéből, közönyéből és kívülállásából; abból a Weöres Sándorra is jellemző kivételes tulajdonságból, hogy miközben ismeri és érzékeli az élet legkisebb rezdülését is, ugyanakkor madártávlatból szemléli a létet, a maga oszthatatlan teljességében, végtelenségében és ősi egységében. Ettől a belső távlattól tud Ambrus felülemelkedni mindenen, ez a képessége őrzi meg őt a morális bűnbeeséstől és ettől válik alakja szeretetreméltóan rokonszenvessé.

(Érdemes összehasonlítani három drámaírónk három különböző véleményét arról, hogy a személyiség miképpen válaszol az őt körülvevő világ rendellenesen gyors változásaira: Örkény István Pistije az „Én-sokszorozódás” útján jár, Kornis Mihály: Halleluja című darabjának főhőse, mint a mélytengeri halak a levegőn, az „Én-robbanás” állapotába kerül, végül pedig Ambrus deák a rejtőzködő felülemelkedést, kívülállást és az alkalmazkodást választja.)

Visszatérve A kétfejű fenevadra, és szereplőire, Ambrus után közvetlenül Dzserd- zsis agáról és Ibrahim kádiról kell beszélnünk, akiknek sorsa a metamorfózisos lét különlegesen magávalragadó példái. Őket a török fennhatóságú, békésen virágzó Pécsett ismerjük meg, ahol a színmű meséjének nagy része játszódik. Ibrahim kádi az, aki házába fogadja a földönfutó Ambrust, Dzserdzsis aga pedig a török fővezérek egyike, méghozzá a legfanatikusabbak közül. Puritán szigorral őrködik a pogány hit és a török törvények betartásán. Tűzzel-vassal üldöz minden „fellazítási” kísérletet. Ambrust halállal fenyegeti, ha nem lesz igazi török, és ha keresztény eszméit továbbra is terjeszteni akarja az Allah-hitűek között. Végül pedig rezzenéstelen arccal és mély alázattal öngyilkos lesz, amikor a szultántól megkapja a selyemzsinórt. Weöres ördögi vagy inkább angyali írói csavarja — amelynek a darab egyik legtalányosabb emberi átlényegülését köszönhetjük —, amikor az öngyilkosság előtt kiderül, hogy Dzserdzsis aga nem is török, hanem katolikus magyar, Bonyhádi György a neve, s a magyar ügyért a német ellen szerződött a török seregbe. „Dzserdzsis: S hogy miért vagyok a török hadban, és hogy s mint cselekedtem, arrul nemsokára felelek az én Uram Jézus Krisztusnak. De nem a kálomista Bornemissza deáknak. Ambrus: Csituljon. Dzserdzsis: Meg bírnám én védeni janicsárjaimmal Pécset, Baranyát, mindent, de a szultán tiltja. Inkább selyemzsinóron a sírba küld. Hát küldjön a sírba! Úgyis a visszafoglalókkal érzek, annakokáért örömest meghalok az én szöröncsétlen magyar hazámért, kit ide-oda rángatnak, ciháinak, mint ebek a condrát. Érette dobog az én igaz magyar szívem... S ha tán egyszer audenciára já- ruland Leopoldus elé: mondja meg néki, fiam, mondja meg, hogy vala olyan hív magyar a renegát Dzserdzsis janicsár aga, mint ő, az apostoli király! (Ambrus mellére borul, hangosan zokog) Ambrus: (Dzserdzsis haját, arcát simogatja) Csúcsúja, tente, tente.”

511