Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR HETVENÉVES - Radnóti Zsuzsa: Weöres Sándor: A kétfejű fenevad (tanulmány)

szolgáltatva a történelmi helyzetnek, a szereplők pedig ki vannak szolgáltatva az egyes helyzeteknek, amelyekbe belekerülnek: a helyzet uralkodik rajtuk, és nem ők a helyzeten. A bravúrosan megválasztott konkrét történelmi korszak minden képtelenséget hitelesít. Az ilyen krízisidőkben minden megtörténhet és mindennek az ellenkezője is. Ezt használja ki Weöres Sándor áradó gazdagságú, groteszkre érzékeny fantáziája. A valóságban is képtelenségre hajló világot még sokszorosan kiélezi, megcsavarja, felnagyítja, az eseményeket felgyorsítja és az időt felpörgeti, összerántja és összesűríti a létezés végletesen ellentétes pólusait, s így fér meg itt testközelben a pusztulás és az újjászületés, az árulás és a szolidaritás, az ölés és az élet mentése. A darab helyzetei és velük együtt az emberi létezés alternatívái gyakorta és váratlanul hol a fejük tetejére állnak, hol cigánykereket hánynak. Senki és semmi nem állandó, senki és semmi nem kiszámítható A kétfejű fenevad drámai világában. A dolgok nem áttekinthetők, az emberek cselekedetei nem kiszámíthatók, az események nem követhetők. A minden megtörténhet bizonytalansága uralkodik mindenek felett, a külvilág stabilitása megszűnt, és ezért az emberek elvesztették belső stabilitásukat is.

Mindez úgy hangzik, mintha A kétfejű fenevad egy beckettien sötét végjáték volna, de miközben valóban bennefoglaltatik ez a lehetőség is, a mű a weöresi költészet csodájaként sugárzik a derűs életszeretettől, az életigenléstől, és a tündérien ember-meleg játékosságtól. Ez a hatás első pillantásra a darab hangvételéből, az elementáris humorból fakad, de mélyebb, szemléleti és filozófiai oka is van. Ebben a képlékeny, kiszámíthatatlan és többértelmű világban ugyanis a darab szereplői nem lázadnak, nem tragikusan megtörnek, hanem hajlanak, vagyis alkalmazkodnak a körülményekhez. A hinta-palintaként változó helyzetekre egyetlen válaszuk van: az alkalmazkodás, mert felismerik, hogy ezekben a válságos időkben ez az egyetlen emberi képesség, amely reményt nyújt a fennmaradásra, a túlélésre, netán céljaik elérésére. És ezt a rugalmas alkalmazkodási képességet mindenki mesterfokon űzi. Ahogy változik az őket irányító helyzet, úgy változnak ők. Egy emberben sok ember lakozik ebben a darabban. Egy helyzet nem helyzet ebben a darabban. Ha a helyzet a fénytörés gyorsaságával változik, akkor az ember is azt teszi.

Ember és helyzet hinta-palinta játékának magávalragadó példája a darab 2. jelenete, vagyis jelenése, ahogy Weöres az egyes képeket nevezi, — nem véletlenül. A jelenés szó gazdagabb, transzcendentálisabb jelentést hordoz, mint a racionálisabb, egyértelműbb jelenet kifejezés. (Talán érdemes megemlíteni, hogy Csokonai darabjaiban és Tamási Áron ösvigasztalás című balladisztikus drámájában találkozhattunk ugyanezzel az elnevezéssel.) >

A 2. jelenésben Ambrus deáknak tovább kell menekülnie Sárvárról Pécs felé, de útközben zsiványok támadják meg, mert azt hiszik, hogy német császári ügynök. Karmaikból Radonay zalavári apát menti ki. A haramiákról később megtudjuk, hogy nem is haramiák, csak a szemközti apátság papjai, akik, hogy éhen ne haljanak, időnként rabolni járnak. Ambrusról persze kiderül, hogy nem császári ügynök, hanem magyar református prédikátor, erre, buzgó katolikusként, maga a megmentő Radonay akarja elveszejteni. De erre már nincs ideje, mert janicsárok törnek be hozzá, akikről Radonay először nagy örömmel azt hiszi, hogy az ő baráti janicsárjai, akikkel kereskedelmi egyezséget kötött, aztán kiderül, hogy tévedett: a vendégek kirabolják és elhurcolják. Közben mindenki megfeledkezik Ambrusról, akire — mint mondottuk — őrzőangyala vigyáz; ott marad egyedül egy részeg, vérszomjas janicsárral, és önvédelemből töröknek vallja magát Erre a janicsár majdnem megöli és közli vele, hogy ő tulajdonképpen Thököly szökött, bujdosó hajdúja és csak kényszerűségből állt be a pogányok zsoldjába. Zokogva meséli, hogy a törökök egész családját kiirtották, apró gyermekeit a falhoz csapdosták. Nagynehezen hiszi csak el, hogy Ambrus is magyar; akkor viszont felajánlja, tartson vele Pécs felé, mert egyedül elpusztulna ebben a farkasordító világban.

A jelenet maga néhány perces, és mégis belefér minden: a haramiáról kiderül, hogy ő igazából pap, a baráti janicsárról, hogy ellenség, aki azonban mégsem janicsár, hanem kuruc magyar, az életmentő Radonayról, hogy ádáz református-üldöző.

510