Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR HETVENÉVES - Radnóti Zsuzsa: Weöres Sándor: A kétfejű fenevad (tanulmány)
RADNÓTI ZSUZSA Weöres Sándor: A kétfejű fenevad Weöres Sándor tizenegy évvel ezelőtt, 1972-ben írta A kétfejű fenevadat, de a múló időben a színmű jelentősége egyre csak nőtt, és ma már nem kétséges, hogy drámairodalmunk kivételes értéke, amely robbanásszerűen kitágította drámai és dramaturgiai hagyományainkat. Könnyedén átlépte a polgári dráma konvencióvilágát és visszanyúlt a Csokonaival alig elkezdődött és máris megszakadt népi diákszínjátszás karneváli, életörömmel teli hangjához. Ezt élesztette fel úgy, magával ragadó természetességgel, hogy közben magába olvasztotta az elmúlt kétszáz év kulturális és szubkulturális eredményeit a városi folklórtól a pesti kabarén át a reneszánszát élő groteszk szemléletmódig. A kétfejű fenevad drámai ideje a 17. század, pontosabban az 1686. év, mikor — mint az köztudott — a németek visszafoglalták Buda várát a törököktől. A színhely a háromfelé szakított, török hódoltság alatt élő, németek megszállta Magyarország, ahol egyszerre dúl országvesztő és nemzetmentő háború. A színmű főhőse pedig Ambrus deák, foglalkozására nézve református prédikátor, aki, hogy a bőrét mentse ezekben a vérzivataros években, bekalandozza, jobban mondva végigbujdokolja, hazáját, a református, magyar fennhatóságú Debrecentől a dunántúli, németek ellenőrizte, katolikus Sárvárig, hogy onnan tovább meneküljön a törökök megszállta pogány Pécsre. De ott se lehet sokáig maradása, mert a németek beveszik Buda várát és özönlenek dél felé. Ambrus végül viszontagságos kalandok után boldog révbe ér Kőszeg várában. Ütját mindenütt férfiak és nők óvó keze és szíve segíti. Mint egy népmeséi hőst, minden pillanat halálveszedelemmel fenyegeti, körülötte halomra hullanak az emberek, de ő minden bajból ép testtel és ép lélekkel kerül ki. Mintha az ősi kalandregény, a pikareszk műfaja- elevenednék újjá ebben a színműben. Az író lazán összefüggő epizódokban, két felvonásra osztott terjedelemben meséli el az Ambrussal és a többiekkel megtörtént különleges és fordulatos eseményeket. A csapongó, drámaiatlannak tűnő szerkesztésmód, a nyíltan felvállalt különböző típusú történet-elemek, valamint a szigorúan vett stílusegység hiánya Csokonai színdarabjaira emlékeztet. Weöres azokhoz a színműírói hagyományokhoz nyúl visz- sza, amikor az iskoladrámák, a bécsi tündérkomédiák, a vásári vándortársulatok karneváli, földközeli, profán és színes világa még nem idomult a polgári szalondráma dramaturgiájához. Ezeknek a régen elfeledett színjáték-típusoknak drámai éltetője a látványos, fordulatokban gazdag cselekmény volt. A színpadi feszültséget elsősorban a történés hordozta. A polgári színmű térhódításával a mese fontossága sorvadni kezdett, a drámai színhely behúzódott a kastélyokba, a szalonokba, majd a modern lakásokba és ezzel egyidejűleg (vagy ennek következményeként is), leegyszerűsödött, szegényesebb lett a külső cselekmény. Helyét a belső, lélektani történések foglalták el: a drámai feszültség a történet helyett az individuumra koncentrálódott. A mese olyan értelemben másodrendű lett, hogy a drámaíró vagy dramatikusan összefogta, megszerkesztette, és a fő fordulatokra koncentrálva leegyszerűsítette, vagy a múltba utasította vissza, vagy pedig csak azt a funkcióját hagyta meg, hogy miképpen reflektál rá az egyén. Bármelyik típusra figyelünk is, mindenképpen a sokszínű, fordulatokban gazdag „sagák” elszegényedését követhetjük nyomon. A külső történés elhanyagolása a modern irodalomban már esztétikai, sőt filozófiai rangra emelkedett, és eljutott „a tör508
