Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - Száraz György: A tábornok XXII. (életrajzi esszé)
úgynevezett „H”-irodákat szervez, amelyeknek feladata a hadsereg legénységének és tisztikarának folyamatos megfigyelése. A vezetőség személyügyi, szervezési dolgokba avatkozik, ez viszont ellenállást vált ki nemcsak a Honvédelmi Minisztérium illetékes osztályain, de a körletparancsnokságokon, sőt a csapatoknál is. Dúl a hatásköri harc, amelyből a MOVE — a fővezérség és természetesen az EKSZ — segítségével többnyire győztesen kerül ki. Hatalma akkora, hogy a legitimisták — katonák és civilek — Jkatonatanács-szerű mellékkormánynak” titulálják. A párhuzam nem is egészen oktalan. Mintha torzító tükörben látnánk az 1918 végi helyzetet. A MOVE bármikor mozgósíthatja a Honvédelmi Minisztérium ellen a tiszti különítményeket, eltávolíthat bárkit a posztjáról, illuzióri- kussá tehet bármely intézkedést, ha kell, miniszterbuktatásra is képes. Valószínű, hogy Friedrich most, miniszterként nem gyűlöli kevésbé Gömböst, mint 1918 novemberéiben, honvédelmi államtitkárként Pogány Józsefet. A dolog attól csak mulatságosabb, hogy akkor, minisztériumi beosztottként, Gömbös még hűséges híve és jobhkeze volt. Tény, hogy a MOVE — vagy inkább a szervezet munkáját is irányító titkos „csúcsszerv”, az EKSZ — valóban „mellékhatalom”, amely ebben az időben Horthy kormányzóságáért működik, segédhatalomként a fővezérség mellett és ellenhatalomként, ha a kormány oldaláról nézzük. A „választási kampány” része a megfélemlítés. 1919 novemberétől a terror új hulláma söpör végig a vidéken és a fővároson. Ugrásszerűen szaporodnak a letartóztatások, kegyetlenkedések, gyilkosságok. Ekkortájt kezdődnek Héjjas Iván, Francia Kiss Mihály „rendcsinálásai” a Duna—Tisza közén. Ez Orgovány, Izsák időszaka. A Prónay-különítmény „kihelyezett részlege” mindjárt a budapesti bevonulás után szálláshelyül kapja a régi osztrák erődöt, a Sandberget Komáromnál, a Duna partján. És ha nem ismernénk Prónay előző tetteit, gondolkodását, azt hihetnénk, olcsó rémregények ihlették a naplóíró fantáziáját: „Nem egy vörös gazembernek csontjai porladnak a nagykiterjedésű kazamaták mély homokjában. De számos más szovjetbolond lett az erőd hátsó vasajtaján a Dunába dobva, hogy a folyó sodrán álmodozzon örökre — kövekkel a nyakán egy nagy szovjet világállam jövendő sorsa fölött.” De a „sandbergi romantika” csak január elejéig tart: a fővezérség ekkor az egész különítményt összpontosítja a Károly-laktanyába. Horthy egyidejűleg parancsot ad mind Prónaynak, mind Ostenburgnak, hogy egységeiket zászlóalj erejűvé fejlesszék. Mire elkövetkezik a kormányzóválasztás, mindkét csapat — tisztek és legénység — egyenként 1600 főt számlál. Friedrich, mint honvédelmi miniszter •— és mint reménybeli miniszterelnök, hisz ő is a hatalom megszállottja — január végén kezd nagyon kellemetlenné válni. Követeli, hogy az országgyűlési választások után a parlament alakítson új kormányt a Huszár-kabinet helyett. Horthy 30-án hadparanccsal válaszol, amelyet másnap az újságok is leközölnek: a választások után az új parlament dolga lesz megválasztani az ideiglenes államfőt, aki majd megbízza az arra alkalmas politikust a kormányalakítással. Neki — Horthynak — ez az álláspontja. A zárómondat: „A nemzeti hadsereg és karhatalmak fegyelme és hazaszeretete biztosítékul szolgál nekem arra, hogy feltett szándékomat minden körülmények között keresztülviszem.” Friedrich nem ijedős, így aztán a fővezérség belső köreiben meggyilkoltatása is szóba kerül. De túl nagy lenne a botrány, így beérik azzal, hogy őt 51
