Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 5. szám - László Gyula: Matolcsi János: Állattartás őseink korában
LÁSZLÓ GYULA Matolcsi János: Állattartás őseink korában Ez a rövid könyvismertetés egyúttal tisztelgés a halott szerző előtt. Fiatal korában a „fényes szellők” nemzedékének kortársaként a kétkezi munkától az államvezetés legmagasabb tisztségéig ívelt pályája. Majd a Mezőgazdasági Múzeum főigazgatójaként s önálló tudományos kutatójaként hallatlan fegyelmezettséggel sajátította el a történeti állattan kutatási módszereit. Rövid időn belül Európa-szerte megbecsült kutatóvá vált. Ereje teljében ragadta el tőlünk a halál. Emléke legyen áldott. Könyvének kiadását még megérte. Előző könyve a háziállatfajták származásáról szólt, ez a második népünk őstörténetéhez kapcsolta állattani kutatásait. El kell mondanunk, hogy nem az íróasztal spekuláló embere volt, nem a mások által behozott ásatási anyagot vizsgálta, hanem munkatársaival együtt maga is részt vett az ásatásokon s a helyszínen gyűjtötte, mosta, rendszerezte az előkerült állatcsontokat. Már a terepen minden darab átment a kezén. Ez meglátszik könyvén is: szinte mint sajátjáról ír az egykori állatvilágról, szinte úgy mintha ő maga lett volna gazdája. Könyve igazi példája a komplex módszer alkalmazásának: elmélyed a vizsgált terület földrajzi sajátosságaiban, történelmében, időjárásában és messzemenően figyel a régészeti művelődések változataira. Voltaképpeni munkája — a háziállattartás megfigyelése — az új kőkori életforma-változás után, a földműveléssel és állattenyésztéssel kezdődik. Ám Matolcsi az ásatások anyagának kitűnő ismeretében azt a kérdést is vizsgálja, hogy hogyan tért át az/ előzőleg vadászatból, halászatból és gyűjtögetésből élő közép-volgai nép a földművelés-állattartásra. Higgadt mérlegeléssel nem fogadja el az őshazák ide vagy amoda helyezését, hanem a Közép-Volga vidéket veszi tüzetesen szemügyre. Igen szélesen alkalmazza a szovjet kutatók erre vonatkozó nézeteit (O. Baderét és A. H. Halikovét), és mintaszerűen közöl régészeti térképeket, leleteket is erről a területről. Az ismertető nem tesz és nem is tehet kifogást a terület megválasztásával szemben, mert bizonyos, hogy őstörténetünk jelentős szakaszai e területen vagy e terület közelében játszódtak le. A régészeti leletek mellett a nyelvet is bevonja a régi vadászélet megelevenítői közé. Elgondolkodik a kőeszközök kezdetleges volta és az állatok megnyúzásának kérdéséről. Itt talán hozzátehetnők, hogy keleten még sok helyen nem lefejtik a levágott vad bőrét a hústól, hanem lábánál megvágva erős fújással levegőt juttatnak be a bőr alá, s ez szinte sértetlenül választja le a bőrt az állat testéről. A korai vadászatunkhoz hasonló részletességgel írt Matolcsi a halászatunk kezdetéről is, valamint szemléltető módon mutatja be a területen még meglévő gyűjtögetést. Végezve a zsákmányoló életmód bemutatásával, kezd hozzá az állattenyésztés emlékeinek ismertetéséhez. Területünkön „a helyi háziasítás lehetőségei nem állottak fenn”, mivelhogy hiányoztak a természetben élő törzsformák. Nem mutatható ki a háziállatok jelenléte egészen a korai bronzkor végéig. A termelőgazdálkodásra való áttérés tehát a „finnugor egység felbomlása után” ment végbe. Függetlenül attól, hogy az ismertetőnek más nézetei vannak az „egységről”, tény az, hogy a háziállatok későn jelennek meg ezen a vidéken. Ezt az elmaradást e népek rendkívül kedvezőtlen földjével kell magyaráznunk. Déli, állattartó népek hozták ide az első háziállatokat, méghozzá a fatjanovoi, balanovoi és poltavkai műveltségek népei, úgy a 479
