Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 5. szám - László Gyula: Matolcsi János: Állattartás őseink korában
bronzkor közepetájáról folyamatosan. A ló, Szarvasmarha, juh, kecske különböző arányokban található e népek különböző telepein, úgy látszik, hogy a Fekete-tenger északi partvidékéről származtak az északibb területekre. E déli hatások elsősorban a finnugorok déli népességét érintették, míg az északibbakhoz csak nagy késéssel jutottak el, az obi ugorokhoz jóformán még a mai napig sem. Ez az oka, hogy a finnugor nyelvekben nincsen a háziasított állatokra közös szókincs. E bonyolult folyamatok nyomozása közben Matolcsi mintaszerű módon bekapcsolja az embertant is, amely finnugor-iráni ötvöződést figyelt meg az adott területen. Matolcsi ennek következtében arra az eredményre jutott, hogy a balanovoiak és finnugorok keveredéséből született meg az előmagyar nép. Az egyes, környékbeli művelődések vizsgálata nyomán kirajzolódik előttünk a vadászat háttérbe szorulása és az állattenyésztés térhódítása. A jávorszarvast, barnamedvét és a hódot vadásszák, s ez nyilvánvalóvá teszi, hogy a vadászatban lassan uralomra jut a prémes állatok vadászata. A szarvasmarha, juh, kecske, és a sertés mellett a ló szinte csak kísérőjelenség. De még így is elegendő arra, hogy a „mióta lovas nép a magyar” vitát eldöntse, hiszen már a bronzkorban volt lova a Káma—Volga-vidéki népeknek. A sertés pedig az állandó letelepedettek állata, hiszen terelni úgyszólván nem lehet. Nagyon izgalmas kérdést vet föl Matolcsi, amikor azt vizsgálja, hogy vajon az állattartás hogyan alakította a maga képére az embert, különösen a zord telek elleni gondoskodásban. Nagy változást hozott a vas megismerése (ananjinoi és pjanobori korszak), amivel már beérkezünk a történeti időkbe (Hérodotosz forrásai a vaskori népekről.). Mint régebben általában, Matolcsi János is „az ananjinoi kultúrában keresi a magyar őstörténet korai szakaszának nyomait”. Egy időben nacionalista elhajlásnak vették ezt az azonosítást, de semmi okunk, hogy a kialakuló magyar népet kivonjuk e kultúra hatásköréből. Ebben a korban lendül fel igazában a prémvadászat s teremtődik meg a délibb területekkel az élénk kereskedelmi forgalom. Szép fejezetet szentelt a szerző „A háziállatok őskori típusai és tenyésztésük emlékei”-nek. Ebben sorbaveszi a különböző állatfajtákat. Eredményei nagyrészt nem az irodalom, hanem személyes méréseken, az eredeti leletanyag tanulmányozásán alapulnak, s mint ilyenek széles nemzetközi érdeklődésre tarthatnak számot. Itt nem követhetjük részleteiben a fejtegetéseket, pedig ezek alapozzák meg a Közép Volgavidék középkori állattartásáról írott fejezetet, amely beletorkollik a honfoglalók korába. Rendkívül találó és bírálatnak is elfogadható egyik fejezetcíme: „A régészeti nyomok enikai útvesztőjében”. Való igaz, hogy tétovázunk, s több-kevesebb biztonsággal tudunk csak mozogni a sírok adta megfigyelésekben. Például a nyúzott lóval való temetkezés Halikova szerint a Volga-mentén türk! Kitűnő régészeti áttekintést kapunk a szerzőtől a számbajöhető régészeti műveltségekről. Elérkezünk a döntő fejezethez, amihez képest az előzmények csak előjátéknak hatnak: A magyarok áttérése a legeltetéses állattartásra. Higgadtan nyúl e kérdések darázsfészkébe: „nomád”, „nem nomád”, „félnomád” vitaterületére. Nem esik abba a csapdába, amely a nomádok földmívelésre való áttérésben látja a honfoglalás korának alapvető változását. Egy ilyen eleve felállított tételhez természetesen tetszés szerint gyűjthetők párhuzamok, de nem a párhuzamokból következik a tétel, hanem eleve ez volt a feltevés, amit igazolni kellett. Végül a művet „A honfoglaló magyarok háziállatai” című fejezet koronázza meg. Az ismertető meghatottsággal látja Méri István úttörő ásatásainak idézését, nemkülönben saját felgyői ásatásának anyagát. Matolcsi ebben a fejezetben még egyszer sorra veszi háziállatainkat és valósághű képekben eleveníti meg honfoglalóink kiterjedt állatvilágát és tartásának sok tapasztalatát. A könyvet nagy irodalomjegyzék és igen tanulságos táblázatok zárják. Amint e tallózóból a mű egészéhez méltatlanul rövid ismertetéséből kitűnik, Matolcsi János alapvető forrásanyaggal ajándékozta meg a magyar népet. Művének sokirányú értelmezése még a jövendő feladata, elkövetkezendő évtizedek munkája. (Gondolat, 1982) 480
