Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - Száraz György: A tábornok XXII. (életrajzi esszé)

lentkezik nála, az „öregúr” azonnal rátámad: „A hadnagy űr onnan jött, ahol a katonai becsületet lábbal tiporják, szégyen, gyalázat, ahogyan viselkednek. Embereket akasztanak, rabolnak, erőszakoskodnak. Maguk nem katonák, hanem haramiák!” És Kádár hiába mentegeti a „csapat” becsületét a különítmények ellenében, az öreg ezredes ettől csak még nagyobb dühbe gurul, egyszerűen kidobja a szobából.

A nagy létszámú „fővezérségi törzs” is eléggé heterogén. Elképzelhető, hogy akik a terrorcselekményeket tiltó parancsokat fogalmazzák, komolyan veszik, amit írnak. De mások — és e „mások” közé tartozik elsősoriban a „fővezér” legbizalmasabb környezete — semmivel teszik egyenlővé e parancsok hatékonyságát, nemcsak mentik, de biztatják is a terroristákat. A parancsnoki törzs tőszomszédságában, a fővezérség siófoki fogdájában is szörnyűségek játszódnak le, s elképzelhetjük, hogy a szűk belső körhöz tartozó Rlantzen- berger százados — beszéltem mór róla, ő volt a vád egyik tanúja Stromfeld perében — mekkora ügybuzgalmat fejt ki a terrorista „kilengések” ellenében, lévén testvéröccse az egyik leghírhedtebb különítményes.

Horthyról most mátr sohasem tudjuk meg, kezdettől akarta-e a főhatalmat vagy eleinte beérte volna azzal, hogy ő legyen a IV. Károlyt visszahozó „leghűbb a hűségesek között”. Az utóbbi látszik valószínűbbnek, hiszen csak a nagypolitika változásai, a számára szerencsésen alakuló helyzet — nem utolsó sorban a kisantant Habsburg-fóbiája — teszik lehetővé, hogy realitásként gondolhasson a legfőbb hatalomnak nemcsak megszerzésére, de meg- tarthatására is. De azt mindenképpen tudja, hogy finnyás arisztokraták, gyanakvó, sőt ijedt polgári politikusok, saját, nem kevésbé finnyás és gyanakvó „öreg katonái” — élükön a még mindig veszélyes vetélytárs Lehár ezredessel — ellenében, nagyhatalmi érdekek kereszteződési pontján, egy „forradalomtól mételyes” országban — egyedül a különítmények'erejére támaszkodhat, ha ragaszkodik az „első számú nemzeti hős” szerepéhez. És ebiből a szemszögből már-már érdektelen a sokat vitatott kérdés, hogy akarta-e, vagy csak egyszerűen eltűrte a különítmények garázdálkodását.

Tény, hogy az ő szemszögéből nézve a fehér terror egyszerre volt kínos és hasznot hajtó. Megbénította nemcsak a forradalom vert erőit, de a számára veszélyes ellenforradalmi csoportokat is, amellett bizonyított az antant bizonyos körei felé: ő a „világbolsevizmus” legmegbízhatóbb magyar ellensége. Kínos volt ugyanakkor a kiszivárgó hírek nyomán felcsapó nemzetközi felháborodás, amit a csehszlovák, román, osztrák sajtó alaposan ki is aknázott, természetesen magyarellenes színezettel, esélyeinket rontandó a majdani béketárgyaláson; amellett — furcsa, de valós kettősség! — a kevésbé mi- litáns szellemű antant-körökben a rémségek híre csökkentette Horthy személyes hitelét, és gondolni kellett arra is, hogy az ellenforradalmi ellenzékben a rövid távon hasznos rettegés mellett meggyökeresedik a hosszú távra nagyon is káros viszolygás érzése. És persze, ott volt még a „valamit valamiért” elv: az elszabadított gyilkos szenvedélyeket nem lehetett „célszerű” mederbe szabályozni.

Horthy tehát ebiben a helyzetben bizonyára egy sajátosan értelmezett „reálpolitikát” igyekezett megvalósítani. Tulajdonképpen olyasmit, amilyet 1944. március 19. után is alkalmazott, amikor e szavakkal járult hozzá a Sztojay-féle bábkormány két új belügyminisztériumi államtitkárának, Baky- nak és Endre Lászlónak kinevezéséhez: „Mindketten szegedi tisztjeim voltaik, helyes, hozzájárulok.” Ugyanakkor szabad kezet adott a kormánynak „az ösz45