Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 5. szám - Száraz György: A tábornok XXVI. (életrajzi esszé)

valójában a bérletörés egyik formája: a munkás csak nagyobb teljesítménnyel keresheti meg a régi bérét, erőifeszítésével ugyanakkor lehetővé teszi „fölösle­gessé vált” szaktársa elbocsátását. 1929 novemberében a szénbányászok még béremelésért sztrájkoltak, 1930-ban már a bedó-rendszer, a bérletörések és el­bocsátások elleni védekezésre kényszerül az ipari munkásság. Az osztrák, né­met, csehszlovák mezőgazdasági vámok mind jobban megnehezítik az agrárter­mékek kivitelét, a búza ára folyvást zuhan a pesti gabonatőzsdén. Egyre több kisparaszti gazdaság kerül dobra, nő a falusi munkanélküliség, a napszámbér az ipari béreknél is meredekebben zuhan lefelé. És ahogy szűkül az áruforga­lom, úgy fenyeget mind vészesebben a pénzügyi válság. Amikor hazatér a hágai konferenciáról, Tardieu nyilatkozik a párizsi pálya­udvaron: „Megegyeztünk abban, hogy nem egyeztünk meg.” És — noha a magyar sajtó lelkendezik: visszakaptuk pénzügyi szuverenitásunkat, megszűnik a népszövetségi ellenőrzés! — a Pestre megtérő Bethlen sem kevésbé fanyar: „Nem győztünk, hanem megmentettük, ami megmenthető.” Hiszen ha valaki, ő aztán jól tudja, hogy hiába volt a népszövetségi kölcsön, hiába a konszoli­dáció : a baj nagyabb, mint valaha ... A 20-as évek végén a dunai övezetben két egymással szemben álló poli­tikai-katonai blokk alakult ki: a francia-kisantant és az olasz—magyar együt­tes. De a helyzet csak látszatra ilyen egyszerű. Hisz Mussolini, miközben fo­kozza a támadásokat Csehszlovákia és elsősorban Jugoszlávia ellen, igyekszik jó kapcsolatokat kiépíteni Lengyelországgal és Romániával. Budapest szívesen közeledik Varsához, de Bukaresttel való rossz viszonya kerékkötője az olasz „nagy koncepciónak”, amely ebben az időben támogatásra talál az angoloknál. Franciaország „első számú közellensége” változatlanul Németország — bár en­nek majd ellentmondani látszik Briand jEurópa-koncepciója” —, csakhogy a párizsi politikusoík a 20-as évek elején még magabiztosabb, támadó irányt kép­viseltek, most viszont egyre inkább a „nyugati biztonság”, az önvédelem szem­pontjaihoz igazodnak. Szívesen egyezkednének a magyarokkal szövetséges Mus- solinivel is a németek rovására, ez viszont a kiSantant-fővárosokban — elsősor­ban Belgrádiban — kelt bizalmatlanságot. A „nagy félelem”, amelyben viszont Prága osztozik igazából: az Anschluss, a német—osztrák egyesülés, amely vi­szont nem is riasztja különösebben a német pi a c-1 eh e tőség ekb en reménykedő két agrár-országot, Romániát és Jugoszláviát. Párizs a védekezés legjobb mód­jának a „megelőző támadást” tartja: a hatalmas aranykészletekkel rendelke­ző, hitelnyújtásra képes Franciaország hajlandó föladni a gazdaságilag gyön­gén alapozott, szűk kisantant-koncepciót és új formában fölmelegíteni az 1921- ben befagyasztott elképzelést az „önálló, regionális dunai gazdasági rendről”. Az elképzelés egyszerű, nem is nagyon eredeti: a három agrárország termé­keit átvenné Ausztria és Csehszlovákia, cserébe a maguk ipari termékeiért — s ezzel Németország gazdaságilag kizáratnék a iDuna-térségből. A „megoldás” persze túlságosan is „vegytiszta”. Nemcsak arról van szó, hogy az ilyen „belterjes” együttműködés tönkretenné egyrészt a magyar gyár­ipart, másrészt a csehszlovák mezőgazdaságot, hanem arról is, hogy a gazda­sági bajok nem szorítják háttérbe a politikai ellentéteket, legföljebb zavaro­sabbá teszik: hol tompítják, hol föl erősítik a viszályt Magyarország és az egyes kisantant-államok között, ugyanakkor feszültségeket teremtenek Prága, Buka­rest, Belgrád kapcsolataiban is. Locarno után már igazából nem lehet megaka­dályozni Németország benyomulását a dunai térségbe; a 30-as évek elején pe­dig, amikor a kis államok pénzügyi és hitel-életét feldúlja a Franciaországot is 44il

Next

/
Oldalképek
Tartalom