Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - Száraz György: A tábornok XXII. (életrajzi esszé)

— ez alatt a rendes, legénységi alakulatok értendők, megkülönböztetve a tiszti egységektől — összességében nem vett részt az atrocitásokban. Sem az egykori „népcrckből” lett szegedi legénység, sem a Vörös Hadseregből beolvasztott vagy frissen sorozott „újoncok” nem voltaik eléggé „nemzet-tudatosok” ahhoz, hegy ilyen akciókra alkalmasok lettek volna. Aki az volt, „pót- csendőrként” tevékenykedett, vagy a különítmények keretében felállított legénységi részlegek létszámát szaparította. A 'soregységek, ahogy Kádár mondja, „naponta kivonultak a gyakorlótereikre, 'és kiképzéssel foglalkoztak”.

Prónay említi naplójában, hogy különítményesei a kaposvári pályaudvaron lefegyverezték az egyik páncélvonat legénységét, mert az megbízhatatlannak bizonyult. Fennmaradt egy jelentés, amely szerint a pécsi jugoszláv parancsnok, Vudcic alezredes bizalmasan értesítette a fővezérséget arról, hogy a 9. számú péncélvonat „nagyobbrészt még mindig kommunista érzelmű” legénysége feliajánlkozott: a „kevés fehér érzelműt eltennék láb alól”, és a vonatot teljes felszereléssel, ágyúkkal, gépfegyverekkel át.vánnék szerb területre. Az értesítés nyomán egy tiszti különítmény szeptember 17-én rajtaüt a páncétvcnaton, és a leftegyverzett legénységet Siófokra vilszi. Hogy ez azonos-e a Prónay említette lefegyverezéssel, nem tudom. De bizonyos, hogy bárom hónappal előbb ez a páncélvonat és a legénység ott volt a Stromfeld-Ve- zette offenzívában.

Kádár Gyula a tényeknek megfelelően mondja: „számos olyan parancs érkezett, amely szigorú megtorlást helyezett kilátásba terrorcselekmények elkövetői ellen”. Aztán hozzáteszi: „Gsak a különítményes tiszti századok fütyültek az ilyen parancsokra.” A szeptember 15-i parancs szlövege a falviakat járó „propaganda-osztagokról” egyszerűen cinikusan hangzik: „... a járőr tisztjei ne tekintsék útjuk'at csak kellemes 'szórakozásnak. A kastélyok vendégszeretetét igénybe vehetik, de fő kötelességük minél többet foglalkozni a néppel.” Egy másik parancsból viszont a terjengő „rémmesék” miatti aggodalom csendül ki: „Hisztek különböző helyeken üres óráikat pinoémők, friseurnők, manicür és egyéb gyanús nők társaságában töltik el, sőt mi több, kiszolgál ólányokklal, valamint kétes erkölcsű nőszemélyekkel nyilvánosan együtt vannak. Étteremben asztalukhoz ültetik, majd ezekkel élborozgatva, szolgálati — járőr- és egyéb — tevékenységűiket a bor által hatványozott fantáziával beszélik el.” Egy október 2-án kelt parancsból már nemcsak a különítményesekre, de a tisztikar egészének állapotára lehet következtetni: ,,... egyesek, szolgálati beosztásukat önkényesen megváltoztatva, összeköttetéseik révén formálisan oda szegődnek, ahol kényelmesebben és kellemesebben vélnek szolgálni. Mások ismét, Vezénylésüket, áthelyezésüket semmibe véve, az arra vonatkozó parancsot kijátsszák, megszegik ...”

Általában az „öregek”, akiket szűk látókörük, a kirobbanó tehetség, fogékonyság, önálló gondolkodás hiánya elválasztott Stromfeldtől, de a „tiszti becsület” és „katonai szellem” dolgairól hasonlóképpen gondolkodtak, igen rossz véleménnyel volták a „csapat” értékéről, és mélységesen megvetették a „nem is katona” különítményeseket. Katonafülüknek szokatlanul hangzanak a politikai szólamok, szemüket bántja a derékszíjra csatolt gumibot, a „stiiszi vadász” módján, csővel lefelé vállra akasztott Mannlioher-puska, fellengzős^ nek tartják a „fővezér” elnevezést: az igazi hadsereg csak parancsnokot és beosztottakat ismer. Kádár Gyula idézi fel jellemző esetét Pleplár Lajos ezredessel, aki a csapatok elvonulása után körletparanosnokként maradt hátra Szegeden. Amikor október elején, a Dunántúlról érkezett futártisztként je44