Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - Száraz György: A tábornok XXII. (életrajzi esszé)

vezérséghez naponta érkeznek jelentések egyrészt a karhatalmi alakulatok túlkapásairól, egyéni akcióiról és népítéletekről, másrészt pedig arról, hogy a kcrrr.ényfcdztosok, közigazgatási hatóságok és különböző katonai hatóságok a bűnösek letartóztatása, kivizsgálása, elítélése körül gyengék ... Ez a két momentum, a hatóságok gyengesége egyrészt, a karhatalmi osztagok túlkapásai és népítéletek másfelől, egymással a legszorosabban összefüggnek.” Magyarán: a kormányszervek .— és természetesen az alájuk rendelt karhatalom — gyöngesége az oka annak, hogy a katonák, néha ,talán „túl keményen”, beavatkozni „kényszerülnek”. Horthy a továbbiakban megállapítja: nagyobb szigorra ven szükség „a még szabadon levő izgatok, kommunista rendszerben szereplők letartóztatásához és leggyorsabb elítéléséhez”. Ezután pedig félre nem érthető módon közli, ki a legény a .csárdában: amennyiben ugyanis akár a polgári hatóságok, akár egyes vezetők „gyámoltalan puhasággal működnének tovább”, ezeket ő nyomban felmenti, illetve ,,;a kormánybiztosok útján rendelkezési állományiba helyezi”.

A katonai körletparancsnokságok tehát megkezdik működésüket, ellenőrzik és utasítgatjék a polgári hatóságokat, amellett megszervezik a maguk „rendfenntartó alakulatait”: újlabb különítményeket tehát a fővezérség közvetlen alárendeltségébe tartozó tiszti századok mellé. Ugyanakkor vontatottan halad a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozó rendőr és csendőr karhatalom fejlesztése. 2200 főnyi csendőrállományt engedélyezett az antant Ellenőrző Bizottsága a Dunántúl területére, a szervezést szorgalmazza a „felügyelő” Yates ezredes; de nincs elég jelentkező, a románok akadékoskodnak, a fővezér ségnsk pedig csöppet sincs ínyére az alárendeltségébe nem tartozó fegyveres erő kiépülése. Horthy szeptember 8-án a belügyminiszterhez intézett átiratban javasolja a „karhatalmi és minden egyéb szempontból is teljesen értéktelen” polgár- és nemzetőrségek feloszlatását, s azt, hogy a osendőrség és városi rerderségek a katonai fővezérletnek alárendelve szervezi essenek újjá. Hangsúlyozza: „A hadseregnek rendőri teendőkre való felhasználása szükséges mindaddig, míg a vörös uralom letörése katonai feladatot képez.” Hozzáteszi ugyan, hogy „a hadseregnek ilyen szolgálatra való bevonása hosszabb időre nem felelhet meg a követelményeknek”, s „a katonai akció befejeztetvén, a közrendnek, élet- és vagyonbiztonságnak törvényes eszközökkel való fenntartása képezi a feladatot.”

A Friedrich-kormány pontosan tudja, miről van szó: elutasítja Horthy javaslatait. De a szerveződő politikai pártok vezetői is aggodalommal figyelik a fővezérség növekvő hatalmát; amellett .egyre több hír jut külföldre a fehér terror tombolásáról, s ezt a politikusok veszélyesnek tartják a rendszer megszilárdítása szempontjából is. Hiába fordulnak azonban az antant-missziókhoz, azek nem hajlandók fellépni a hadsereg ellen; ők is .konszolidációt akarnak, de másként. A vezető szempont: garancia egy újabb proletárdiktatúra ellen, ezt pedig épp Horthy és hadserege szavatolhatja. Az Ellenőrző Bizottság időnként formálisan .tiltakozik a különítményes terror egyes „túlkapásai” ellen, de egészéten épp ez az, amire szükségük van. A kormány tehetetlen. A hadseregfejlesztést nem a honvédelmi miniszter irányítja, hanem a fővezér. De Siófokon döntenek katonai személyi ügyekben is, a miniszter egyetlen „joga” — az utólagos szentesítés.

Szeptember 15-én a párizsi konferencia főtanácsa utasítja Bandholtz tábornokot: követelje a kormánytól „egy olyan csendőrség sürgős megalakítását, amely képes fenntartani a rendet a román hadsereg visszavonulása után”;

41