Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 5. szám - Császár István: Gyilokjáró (elbeszélés)
tékre, hogy a szintén hosszúkásra vágott krumplival párosodva is megőrizze saját egyéniségét. A lecsósan készült paprikás krumpli azok közé az ételek közé tartozik, amelyeknél elsősorban az arányokon múlik minden, tehát nem ablból az igénytelen, közrendű fajtából való, amiről méltán mondják, hogy „elég sós, elég meleg, ki lehet osztani”. Nagy baj lett volna: összeférhetetlenség, túlkapás, visszaélés, dogmatizmus, az emberi értékek sárbatiprása, önkény és terror, ha ott a kecskeméti ávó szakácsa krumplis lecsót, vagy lecsós krumplit tálal fel lecsósan készült paprikás krumpli helyett. Vagy, ha addig főzte volna ezt az étket, amíg egynemű fullasztó masszaként iszaposodik a kondorban... — Zoltán, nekem már mennem kell — mondta 'Franciska — nekem már régen vissza kellett volna jönnöm. Hozzak valamit magának? Ja persze, maga most bonjúvesét fog készíteni kecskeméti ávó módra. — Fél kiló kenyeret hozzon — mondta Rév Zoli és csak azért, hogy Franciskát még visszatarthassa, 'hozzátette — gyönyörűm, Franciskám, ha engedélyeznék a kannibalizmust, én elsőnek magából lakmároznék. Kevés hagymával készíteném, kakukkfűvel, tárkonnyal, tejfölösen, pikáns szószban, mustárral, párolás közben gyantás ízű görög vörösborral locsolva ... — Zoltán, maga valóban hétpróbás ínyenc — mondta Franciska és megállt, kezét a kilincsen tartva. — Csak egy pillanatra maradjon még. Két szó az egész! — kiáltotta Rév Zoli. — Csak ikét szó még és megszereti a paradicsomos káposztát... Fokozom a tempót! 'Mindent bele! Mert nézze Franciska: olvasom én ezeket a mindenféle hülye ételrecepteket az újságokban... ugye, „végy két és fél deka téknőcvelőt, keverd habosra egy csapott mokkáskanál kolibritüdővel, önts rá egy deci húslevest ...” Ettől az egy deci húslevestől aztán megőrülök! Mert a teknőcvelő és a kolibritüdő nem ügy, nem tétel, ilyen csekély mennyiségben fillérekbe kerül ... De tudják azok az ínyesmesterek egyáltalán, hogy mi kell egy rendes húsleveshez!? Amiből ugye kiveszek egy decit, a többit meg odaöntöm a kutyámnak! Hát nem? Mi mást csináljak vele, ha ma nem az a menü? Franciska, én a háború vége felé a szétlőtt, szétbombázott Budapesten fát lopni jártam apámmal a romházakba, hogy legyen tüzelőnk ... — Franciska végzete beteljesült — mondtam, de Rév Zoli oda se figyelve folytatta: — ... Valahol itt a Belvárosban láttam egy embert, aki igörnyedezve mászkált egy szemétdomb tetején és falatozott abból, amit a szemétből ehetőnek talált! Ebben a mai, urak országában, hol van az, aki megtanítaná a magához hasonló jóra született kislányokat arra, hogyan kell paprikás krumplit készíteni, rántottét sütni, hogyan kell zsíros kenyeret, egy rendes, igazi zsíros kenyeret kenni? ... Tudom Franciska, mennie kell... Nahát elítéltek, nem sokra . .. Minden jogászt a diploma megszerzése előtt, cselédkönyvesként hat hónapra börtönbe zárnék. Szakmai gyakorlatra. De nekem még ebben is pokoli szerencsém volt. Csak az ügyésznő szíivóskodott. A bíróság elnöke, szóval a bíró, ifjú Tóth Aladár volt, Tóth Aladárnak a zenetörténésznek a fia. Szinte szégyenkezve olvasta fel ez a fiatalember az akkoriban enyhének számító ítéletet. Nem mintha bárkit ismertem volna a családijából. Dehát mégis csak elmondhatom, hogy már igen fiatalon sikerült kapcsolatot teremtenem művészeti életünk kiválóságaival. Az ítélet után a Markóba kerültem, ahol az ottani terminus technicus szerint „dübörgött a fflammó”, azaz koplalt az egész börtön. A kenyér penészes volt. De igazán. Mint a börtönkenyér. Egy kétszemélyes zárkába nyolc—tíz embert raktak. De engem itt sem hagyott el a piszok szerencsém, mert a mi zárkánk, 394
