Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Rónay László: A lét ellentmondásai - Juhász Ferenc: A tékozló ország (tanulmány)
Visszafordul hát, s révületében nézi tovább az imakönyv sárga lapjára préselt muslicát: az aranyhajszál-csipkevázat, az aranyfónál-csillagpáfrányt. Egyik legérdekesebb példája a Fábolfaragott Antalban: a fa alatt kövér aranyláncon két aranyökör egymáshoz kötve! Ficánkolt mindenki, ö is lásson, hápog a nép, levegőben ökle. Mint két izzó villanykörte, úgy áll, csontvázuk, az elektromos fényszál. Aranyszügyük, széles aranyhátuk, göndör arany-szőrük a homlokban, arany-csülkük, arany-vaszorájuk, tekert szarvuk végződik gombokban. Gerincük ragyogott arany-tűzben, még lepényük is arany a fűben. A csoda-ökrök voltaképp arany-ökrök; mert Juhász Ferencnél az arany a csodálatossal, a rendkívülivel is adekvát. Ennek ellentéte, a fekete, A tékozló országban válik uralkodóvá. Dózsa bujdosó maradéka: „fekete emberek”. Amerre járnak még most is az aranykor dús vegetációja zsendül a mocsarakban. Ám mindenütt érezni Zápolya lehelletét, s a „bő-mézü bimbók is szenesre összesülnek — s a zöldtejű levelek ráncosán, sorvadtan, feketén leperegnek. „Mindenütt a gyász színe uralkodik, a temetés pompája üli meg a tájat is, csak itt-ott fut még egy-két paraszt „fut a fekete, sánta, gubancos". A vereség után a természet is gyászba öltözik, az aranykor igézete véget ért, s Fekete kosok hempelyegnek a réten, habos nagy ludak szállnak: a füst, a füst ez, fehér-fekete gyapjak és szárnyak. i küllők fölött, karók hegyén átkozott Jézusok kiabálnak; a nagy Tor füstje ez, az urak vigadnak, a nemesek zabáinak. A láp „ragyás, fekete bőre gőzöl", „halotti máglyák füstje csap a gyöpre, gomolyog sötéten, — mint vijjogó sötét madár bolyhos, nehéz, fekete uszálya". Ebbe az asszociációs köribe tartozik A tékozló ország ban oly gyakran szereplő „kő” is. A kő lehet alap is, s lehet biztonságot nyújtó erősség a hagyomány szerint. („Siralomra jutott a bástya és kő, együtt búslakodnak” J. Sir. 2,8.) Juhász Ferenc szóhasználata szerint: ásító, hideg üresség: S ugyanitt már ráolvasásszerű ismétlődés formájában is felbukkan: Mert addig kő lesz, kő-kopár e fönti gőg, villog a holdsugárban, kő, kő, kő és csont és vas-üresség, egy-két száradék növény, virág! E lágy belsejű, kő-szirmú rovart feltöri majd a dühödt kő-láng, Elpusztul ez, kő-ujjal eltöröljük, mert hinni kell a pusztulásban. De a hagyományos „alap” jelentésben is felbukkan nála a kő. Az evangéliumokban azt olvassuk, „te Péter, azaz kőszikla vagy, rád építem egyházamat”. A tékozló ország kőalapjára is új világ épül. Nem az egyház, hanem a majdani szabadok közössége, kiknek ország-alapját a kővel ostromló, kő-logikával gondolkodó Dósa-hadak vetik meg: 377
