Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Rónay László: A lét ellentmondásai - Juhász Ferenc: A tékozló ország (tanulmány)
Asszociációs kitérők: zúgó koporsófedö lesz rózsaág a csont mint óriás varangyok sokasága... a levágott emberi fő tappogva megindul ez a ... menet a város, e tündér kő-tünemény. Természetesen a vizsgálódást a mikro-elemekig folytathatnánk, nyomon követhetnénk, ahogy a jelzett szavak jelzői szokatlan és új asszociációk irányába tágítják a jelzős kapcsolatokat, ahogy egy-egy képben a már jelzett módon különféle látványelemek sűrűsödnek. Ez azonban éppen a lényegtől vinne messzire: Juhász Ferenc látomásainak, az időben előre és hátra utaló képrendszereinek és asszociációinak épp az egység a lényegük, az, hogy A tékozló országban mindez nem esik szét áttetsző kavicsokra, hanem inkább a mozaik-képek művészetét idézi. Pedig a költő meglehetősen tág észlelési körből választja asszociációit. S ezeknek halmazában olykor jellegzetes, máskor új motívumai is felvillannak. Néha egy sorban, félsorban, máskor szó szerinti átvételben. De épp ezekkel az átvételekkel sikerül elérnie, hogy az olvasó nemcsak a szöveggel, a benne leírt látvánnyal azonosul, hanem képzeletében ezeknek az átvételeknek a hangulata is felvillan, mélyíti benyomásait. Egy jellegzetes bartóki félsor például a Cantata profana világát — és hadd kockáztassuk meg: zenéjét is! — villantja föl a képzeletben: Az asszony? A gyerek? Ránk is, mint vadra vadásznak. A Cantata profana kolindaszövegében hasonlóan: Az erdőket járják / és vadra vadásznak. Szentírási szövegek szó szerinti átvételére (s ezzel együtt tudatos asszociálására) is akad példa: De az eső végtelen végekben omló, zöld üvegből szőtt szövetét a hajnal szabója lemetszé s lön világosság újra s derű. Mózes 1,3-ban: „És monda Isten: legyen világosság. És lön világosság. (Károli Gáspár ford.) A tékozló országban (és Juhász Ferenc költészetében máig is) két szín — két életérzés — vívja nem szűnő harcát, az „arany” és a „fekete”. Az egyik a derűt, a békességet és az emberi érzésitartományt, az utóbbi a pusztulást, a végességet jelképezi. Az „arany”-motívum Juhász Ferenc költészetében búvópatakként felszínre bukó szerepéről és érdekes áttételeiről részletesen szól Kenyeres Zoltán. Már o jégvirág kakasában felbukkan, s idilli fénnyel ragyogja be a töprengő Ferkét: De feszegeti már ragacsos tokját, mint rügy, megint a szomorú szerelem, s a szótlanság mézgája újra bevonja aranyával. 376
