Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

kön, Ostffyasszonyfán, Csöngőn. Ahol jártam, megénekeltettem az ifjúságot.

— Ismerte-e a csöngei Weöres Sándort? — kérdeztem.

S mert a Kemenesalja irodalmi nyomaival is akarok foglalkozni, s azt a Tekintetes Urnák előadni, kérdésemet helyénvalónak találtam.

— Nem ismertem, de sokat hallottam róla. Volt neki egy rejtekhelye, úgy hívta, Sutton, azt mondták, ott írta a szótárt. Mindig tele volt a hamutartója, még egy döglött egér is volt benne, ennek az illatától jött meg az ihlet.

— Nagy marhaság! — mondtam — dehát ilyen a képzelődő ember. Aki költő, az biztosan valami furcsától írja a verset, mint a rohadt almától Schiller. Berzsenyi Dániel sem rejtegette ok nélkül költeményeit az asztalfiókban, amíg Kis János dömölki tiszteletes véletlenül föl nem fedezte.

— Csöngőn énekkart alakítottam, 1936-ban még serleget is nyertünk Cell- dömölkön.

Öféle emberek annyit tudnak, mért ne tudná Dezső bátyám is, mint jelent a Csönge?

— Csönge? Madár, valószínű totemállat.

— Hát a Kernen es?

— Kemenes vitézt ide telepítették, ö ölte meg a Kun Lászlót.

— Én úgy tudom, a kemenes név görögből átvett latin szóból származik, amelyet a délszlávok közvetítettek hozzánk. Tűzhelyet, kéményt jelent, vagy követ. Tudok valamit rácul, ők a követ kamennek mondják. Azt hiszem, előbb volt Kemenes, mint vitéz. Nem azért hívták így, mert idevalósi volt?

Ha már szófejtésbe bonyolódtunk, a második szomszédfalunk, Csögle nevére kérdeztem.

— Csögle — csigle, fűzfa, füzes, a székelyek ott húzták meg magukat.

Hogy igaz-e, mi most el ne döntsük, inkább méltányoljuk, mennyit szorgoskodott a zenei műveltség érdekében.

— Én terjesztettem el a klasszikus muzsikát. A nép mindenféle ócska slágert tudott csak, még a saját dalait is elfelejtette. Az eddigi Schulmeister-féle iskolát nagy zeneszerzőnk, Kodály módszerével váltottam föl. Munkámat any- nyira méltányolták, hogy 1951-ben zeneiskolai munkacsoportvezetővé rangosí- tottak, azután tíz évig zeneiskola-igazgató voltam.

Igyekszem beszélgetőtársaim arcát megjegyezni, hogy mindig szembenézhessek velük, ha másnak beszélek róluk. Nem ferdítem-e az igazságot, mint ahogy most is figyelmezek a Nemzetes Űr merengő tekintetére. De, akárhogy akarom, Molnár Dezső arcára nem emlékszem, csak a tolókocsira, a pokrócba csavart lábra, az íróasztalra, meg arra a sok papírra, meg amit mondott, s ahogy kerekein visszafordult. Talán annyira sajnáltam?

A vasútállomáson vártam a vonatot, leültem egy padra, s odaállt mellém egy vasutas falubelim. Cellben vette meg gyerekének a szánkót. Szánkó! Sohasem volt nekem és most itt szánkózik a lányom az első hóban, Tekintetes Uram.

V.

Most, Kemenesaljáról hazatérve, pesti asztalom fölött jut eszembe, menynyivel nagyobb az írás röpte, mert magam melléit érzem a költőt. Ha neki beszélek, írok, jól kell ismernem őt. Verseiből egy hatalmas lélek ragyog rám, de életét eltitkolja.

Két nagy eszményképe közül Pindarosszal rokonabb, akinek kardalaiból nem néz ránk a dór thébai lantos, csak zeng dicsőséges testi erőt, ügyességet,

294