Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

miért ne legyen olyan divatos, mint másnak? Diplomata-táska! — aktáknak való, abban a papírok nem gyúródnék. Abba a takarítónő fia kolbászt és más hazait biztosan nem rak. Annyi diplomata-táskás mászkál mostanában, mintha önmaga nagykövetsége volna az egész Magyarország. Sokszor a divatért ké­nyelmünket föláldozzuk, néha még testünket is fájdítjuk, csonkítjuk. Ha ifjú­koromban nem hegyesorrú cipőben járok, akkor most nem sziszeregnék a jobb kisujjam tyúkszeme miatt. Nem láttam a beszélgetőket, bár néhánnyal már ta­lálkoztam, hangjukat nem tudtam azonosítani. Csak képzelődtem, ki lehet az a beteg asszony, akinek bőrét, mintha vasalóval égetnék. Talán az a kövér, aki­nek vastag lába magasszárú cipőjéből visszeresen dudorodik föl kék köpenye aljáig, akit szép diákidőmben Bazsa Márinak csúfoltam volna? Reggelizésüket sem láttam. Fantáziám nem teríthetett lenvászon abroszra francia módra vajat, eperlekvárt tejeskávéval, vagy angolosan darjeeling tee-t hideg sültekkel, lágy tojást ezüst kupácskákban. A pokrócos ágy szélén ülhettek a takarítónők, ölük­ből ették a szafaládét, mely kolbászmódra van töltve a legvacakabb maradék­ból, s ha hangja volna, éppúgy röfögne vagy nyerítene, vagy bégetne és me- kegne. Ki tudja, mit árulnak a boltban? Kresznericcsel kapcsolatban megemlítettem az Uraságnak, különösen ügye­lek majd a magánszorgalmú kutatókra, akik sokszor sanyarú körülmények kö­zött, fizetség nélkül historizálnak. Gyorsan alkalom adódott eggyel találkoz­nom. Molnár Dezsőnek hívják. D ajánlatára mentünk el hozzá celldömölki la­kására. De előbb Celldömölk irodalma válogatott bibliográfiájából és repertó­riumából tájékozódtam felőle. Jó kalauz egy ilyen munka, a történelem sűrít­ménye. Azok a könyv és cikk-címek mindent elmondanak, szinte száz évre visszaforgathatom a várost. Olyan pezsgés volt itt a századfordulón, el sem hinné az Or, tervek, bukások, megvalósulások, alakulások és föloszlások. Ho­gyan változtatta meg a háború a lehetőségeket és hogyan próbáltak kezdeni újra, hogyan senyveszti el a diktatúra a sajtót? Az 1940-es évek végén meg­szüntették a nyomdát és az újságot, már csak a szombathelyi, pesti hírlapírók írtak Celldömölkről és hírt adtak avatásokról, ünnepélyekről, dicsekedtek, a bajokat elhallgatták. Molnár Dezső egyik dolgozatában az alsósági muzsikuscigányok történeté­vel foglalkozik, a másikban a hagyományos paraszti gazdálkodás, szántás-vetés alsósági módját fogalmazta meg, s mint önéletrajzába illőt, a oelldömölki zene­iskola történetét is. — Nálunk mindig a sági cigányokat fogadták föl a Mária napi búcsúra — kezdhettem az ismerkedést Molnár Dezsővel —, ott kocsiztak el ablakunk alatt délben, amikor éppen ebédeltünk — s mintha újabb adalékkal akarnék tanul­mányához kapcsolódni, így folytattam — kis sötétpej lovuk házunkig már csak poroszkált, de a prímás nem igen mozgatta néhány méterre az Ács Imre kocs­májához. Elől a prímás meg a kontrás, a bőgős és a cimbalmos a hátsó ülésen, a nagybőgő tokja vége a lőcsnek támaszkodva meredt, a kocsiderekat szénával bélelték, hogy a cimbalom lakkos fája meg ne karcolódjon. Előre figyelmeztettek, Dezső bácsi mindkét lábát érszűkület miatt meg­csonkították, ezért nem döbbentem meg, csak elszomorodtam, mikor a tolóko­csiban megláttam derékig pokrócba csavarva. Ráadásul az én lábam is fájt, hasogatott a talpam, belenyilallt az ujjaimba, elöntött a hypochondriás kétség. Jobb volt magamat másra terelni. Borral kínált bennünket, dohányzott, pedig nem szabadna. — A Sághegyet kerültem körbe — mondta. Valamikor tanítottam Köcs­293

Next

/
Oldalképek
Tartalom