Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 3. szám - Csengey Dénes: A magyar beatnemzedékről
nem hozhatott létre szerves nemzedéki kultúrát. (Ugyanezen okok miatt gyökértelen maradt a magyarországi folk-beat irányzat, akár az angol, akár — jóval ritkádban — a magyar népzene motívumaiból merített). A Metró együttes törekvései pedig — mint az előre látható volt — belefulladtak a tucatslágerek özönébe, s azokkal egy sorsra jutottak: egy korosztály néhány éven át igaznak és őszintének, megélhetőnek érezte a dalaikban fogalmazódó érzelmeket, a következő azonban már mint hamis érzelgésektől, fordult el tőlük. Tehát a három vezető zenekar egyike sem talált — vagy nem vállalt — létező társadalmi közeget, amelybe gyökérzetét ereszthette volna, nem tudott szervesen — csak formálisan, egy divathullámban — kapcsolódni a „nemzedék” életéhez, kiküz- dendő sorsához. Így törekvéseik nem mélyülhettek el igazán, hiszen játékszerei voltak a nyugati beattől irányított, gyorsan változó divatnak, s örök másodhegedűsök az importzene mögött. A nemzedéki progresszióhoz megítélésem szerint — a látszat, és ez irányban valószínűleg igazán létező szándékaik ellenére — semmi közük nem volt. De niég ennél is kiábrándítóbbá válik a helyzet, ha a magyar beathullám dalszövegeinek szentelünk néhány pillantást. Mert itt már nem pusztán arról van szó, hogy egy stílusirányzat képtelen önállósulni, nagykorúvá, öntörvényűvé emelkedni, hogy követői úgy szívják magúkba egy, az övéktől idegen zenekultúra feldolgozatlan, adaptálhatatlan hatását, mint a csecsemő az anyatejet, s ha nem teszik, élet- képtelenné válnak, elpusztulnak, hanem arról, hogy az a dalkultúra, amelyre egy százféle egymást hazudtoló képmutatás között, hazugságok, tévedések, szellemi erőszak és érzelmi zsarolás előterében, nagy történelmi tragédiák, fordulatok árnyékában, de azok valódi mibenlétéről mit sem tudva, saját múltját, jövőjét, sorsát meg- hasonlottan kereső „nemzedék” úgy tekintett, mint önmaga tükrére, elveszettségéért kárpótlásként nyert igazságszolgáltatásra, vagyis az új, mozgalmat kavaró dalkultúra sekélyes, primitív áligazságok, tévedések, cinikus bemondások tömegét okádta hallgatóságának, táborának áhitatos arcába, és nemhogy programot nem adott, nem képviselt, de még helyzetértelmezése is hamis, félrevezető, következésképp — ha nem is feltétlenül manipulativ szándékkal, de ilyen szándékok számára is szolgálatba foghatóan — hazug volt, jobb esetben is semmitmondó. A dalszövegek többségéről jobb nem is beszélni, táncolj, tapsolj, szeressük egymást gyerekek, gyere kislány, ölelj meg, ha elhagysz, nem élem túl, vagy ha mégis, rosszul teszem, hiszen üres lesz már a világ tenélküled, egyszóval semmiségek, banalitások, az állítólag meghaladott hagyományos sláger ajtón kidobott, ablakon vísz- szaszökött fordulatai, szlengben. Két szövegíró érdemli meg a figyelmünket: Adamis Anna és Bródy János. Adamis lírai hangoltságú szerző, nosztalgiával oldott és stilizált, mérsékelten romantikus helyzetekben érzi igazán otthon magát, ha nem jön a beat, s ő nem az Omegával társul, valószínűleg sanzonszövegíró vált volna belőle. Érzékenyen ragad meg és hitelesen közvetít egy-egy hangulatot, leggyakrabban a szürke és kiábrándító jelenidő, meg az ennek légüres terében fogant emlékezés vagy reménytelen idillsóvárgás között támadó érzelmi feszültség dalainak szervező és hangulatteremtő ereje. Korai sikeres dalai, a Volt egy bohóc, a Halott vi/rágok, a Ballada a fegyver - kovács fiáról, a Naplemente stb. egyszerűségüknél, ne féljünk a szótól: igénytelenül tiszta őszinteségüknél fogva meggyőzőek. A lendületesebb, keményebb, „vadabb” ritmusú dallamok azonban felületességre csábítják, banális igazságokat, semmitmondó töltelékszövegeket adnak a tollára (Rettenetes emberek, Nem tilthatom meg, Azt mondta az anyukám, Kiabálj, énekelj — és könnyen meg lehetne tízszerezni a felsorolást.) Az egységes és öntörvényű dalvilág kialakulását nála elsősorban a túl- stilizáltság akadályozza. Nagy érzelmi feszülségek, indulati töltések, a távoli perspektíváktól vonzott vágyakozás és az ítélkező igazságérzet közhelyessé üresedett lírai apparátust mozgósítanak Adamisban, ég és föld, nap és sötétség, hazugság és igazság, remény és reménytelenség érzelgős vagy retorikus párhuzamait (visszaköszönve mintegy a meghaladni vélt hagyományos táncdalszövegek nagyon is hasonló 273
