Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XXI(V. (életrajzi esszé)
hozzáragasztott istállóval; jobbról pedig, az Üllői-út felől, zárt folyosóval kapcsolódott hozzá a később épült, négyszögű belső udvaros szárnyépület. E hármas tömb mögött a hajdani Orczy-kert: öles kőfalakkal szegélyezett 23 hektárnyi térség, közepén rét, délkeleti végében kis tó, csónakházzal, sziklakerttel. Ezen is túl, a mai Mező Imre-út mentén hatalmas .sportpálya. A rétet jofob- ról-balról nagy park kerítette, beleékelődő tenisz- és i kuglipályákkal, gyümölcsössel, nyári uszodával, tiszti és altiszti sétakerttel. A falak mentén a különböző melléképületek: kórház, vívóterem, legénységi különítmények pavilonjai, öszvér- 'és lóistállók, gépkocsi- és lövegszínek, pálmaház. De itt,- a roppant telek szegélyén kapott helyet a tüzér és huszár lovarda, a házi lőtér, az ugrató kert és a műszáki gyakorlótér is. Maga az átlósan épült fő iépületcsoport szabályos háromszöget zárt be a telek túloldalán az Üllői-úttal és a mai Korányi Sándor utca felső szakaszával; erre a parikra nyílt az akadémia főkapuja, szemben a Ferenc József szoborral, amelynek helyére az első világháború után a „Névtelen Hős” emlékműve került. Akkor állították a tfő- és melléképület közti szűk térre a velencei Colleoni-lovasszobor másolatát is, elnevezve a „Nemzeti Áldozatkészség”-ről; megfejthetetlen titokként maradt az utókorra: mi köze egy 15. századi zsoldosvezérnek a hazafias erényekhez. A ma Kun iBéla térnek nevezett park megmaradt háromszög alakúnak, s tavasztól őszig élettel teli. A szülészeti klinika sarkánál, ahol a háromszög csúcsa érinti az Üllői-utat, ott legsűrűbb a nyüzsgés. A park belsejében pedálos kisautók tülkölnek a sétányokon. Gitár pötyög, és Kun Béla, Landler, Szamuely hármas emlékművével szemben vidékies, kendős nénikék üldögélnek, hajdani kiskertek után sóvárgó kime- nős rabjai a közeli blokikházaknak. A széles sétaút, átszelve a háromszög közepét, egyenesen a Ludovika egykori főépületéhez vezet. Fönn, a homlokzat háromszögletű timpanonján ma is ott térdel a két angyal, egymásnak szemközt, fogják az egykori nagy országöímert. A korona persze hiányzik, éppúgy, mint az osztott főbejárat kétoldalún, a kőből rakott őrfülkék ormáról is, látszik a véső nyoma a kis pajzsok fölött. Megvannak az egykori őrség „szakállszárogató” kőpadjai, az egyiken borzas részeg szundikál, lábánál a kiürült literes üveg. Falon, kapuszárnyakon hirdetőtáblák: a vendéglátóipar keres asztalos szakmunkásokat, az BLÜTE gondnoksága, anyaggazdálkodási osztálya gépkocsivezetőt, ra'ködókat... Nem nagy dicsőség, persze, de itt, szemben a bejárattal mégiscsak elfog a megindultsággal vegyes keserűség, látva a kő, az építmény viszonylagos tartósságát az emberi időben. Hisz ott, azon a bejáraton lépett be először 1892 őszén a tizennégy éves Stromfeld Aurél, s onnan nézhette, már mint akadémia- parancsnok, bizonyára vegyes érzelmekkel, hogyan döntik le 1918 novemberében egykori Legfőbb Hadurának szobrát a virággrupp közepén álló talapzatról. És ahol állok, körülbelül itt csoportosult 1919. Ijúnius 24-én délután öt óra tájban a Mária Terézia laktanyából jött vörös szakasz, feltűzött szuronnyal, behatolásra készen, amikor az odabent elhangzott tűzparancsra a földszinti ablakokból ropogni kezdtek az akadémikusok fegyverei. Itt volt valahol a nagy zászlórúd, amelynák tövében a fejlövéses komisszár haldokolt, s azon a középső ajtón át jötték ki egyenként, feltartott kézzel a zsávolyruhás tisztiiskolások 25-én hajnalban, halálraváltan, be a vöröskatonák és bőrkabátos Lenin- fiúk gyűrűjébe ... És ott lépett ki négy éven át oly sokszor a viszonylagos szabadságba, kimaradásra indulóban Oesterreidher György akadélmikus, „társasági” köcsögsapkában, tábori barna zubbonyban és fekete szalonnadrágban, 233
