Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 3. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

július, augusztusban; helyére állította az asztagok között, a traktort pontosan a hajtószint hosszára rögzítette, beindította és lefeküdt az árnyékban. Szüretek után láttam hírhedt dülöngéléseit. A nyirkos földön alkonyattájt szokott megvirradni. Fölállította biciklijét, ballábával kitapogatta a pedált, jobbjával hátra rúgott, aztán vagy sikerült elindulnia, vagy nem. Ha mutatványa helyre billentette kedvét, ha már hajtott, akár girbe-gurbán is, belekezdett az Intema- cionáléba. Talán nem is említeném, ha fia azt a fekete árnyat annyira föl nem nagyítaná, ö nemzette azt a világhírű szörnyeteget, akivel együtt futballoztam. A legjobb kapus volt, most már azt mondhatom rá, a legjobb labda-rabló, osatárörömök gyilkosa, a Csonka Elemér. Most már tudom, azt az ezüst zsebórát lopta valahonnan, akkor még nem hittem el, ő szedte le a húsokat a füstölőkből. Egyszer, búcsú másnapján reggel kivitette magát a vasútra motorbiciklin, a sógorát megölte órájáért, egy másikért. Elítélték. 1956-ban megszökött a börtönből. Erről a szökésről csak a világhírekből értesült a nép, s csak a falumbeliek izgultak föl, mert ő volt az a disszidens, aki újabb gyilkosság után Ausztriából Svájcba menekülve határőröket lőtt le. Hát a mi falunk a Savanyú Jóska után szült egy új huszadik századi világbetyárt, bár a Jóska szép vértelen legenda, akire apám büszke lőhetett, mert látta kiskorában. Bennem most szégyennek kellene lenni, de csak iszonyodva gondolok arra a falu szégyenére, eltűnődhetek a gyökértelenség szélsőséges következményein. S azon is, mért nem fogadta be a falu a családot. Részeges, kommunista apa, gyilkos gyerek. Egyik baj a másikat fiadzta.

És a mi szíjjártónik! A komáromi szlovák, mint a vándorok, de nem csak egy éjszakára maradt a faluvégen. Odanősült. Ha apámat az utolsó lótartónak mondhatom, a szíjjártót a lótartás utölsó iparosának, és épp úgy utolsó idejében láttam, akár apámat hanyatlani. Kisebbik fiának lettem a barátja a szomszédunkban, s kicsit röstelltem a többiek előtt: lovaglócsizmája csámpájára osuklott, tehénszaros volt, pedig a Ferkó verseket írt Tibet kínai legyőzetéséről Schiller múltszázadi fordításaiból. Az egész család nem illett a faluhoz. Az öreg idegen származása még nem lett volna baj, furcsa fejjbaja okozta inkább kitaszítottságát, hogy csupán annyira kellett, amennyire megvarrja a szakadt kantárt. Fejében mintha valami súly lett volna, ami oldalra húzta. Szegény, a kovácsműhely előtti kanyarban, ahol kiszögelMk a borostyános bástya, a zöld loncfoa mindig majdnem belebukott, megijedve hirtelen félre rándult, csetlett egyet és ment tovább. Sokdioptriás szemüvege miatt későn vette észre. De lehet, ez csak azután történt, mikor fölakasztotta magát, s udvara gyöpén mesterséges légzéssel fölélesztették szégyellni való utóéletére. Aki nem közénkvaló, azzal másképpen beszélünk. A szíjjártával mindenki hangosabban és szűkszavúbban tárgyalt. Tárgyalt és nem társalgott. Megmondták, mi a lószerszám baja, megcsinálta, megkérdezték az árát, fizettek és elköszönték. Fia barátjaként sokat lődörögtem náluk, sohasem találtam ott ülő beszíélgetőket. Belefogta padja ősállatpoífájába a szíjat, szemüveges fejével olyan közel hajolt hozzá, mintha arcát is odavarmá. Mindig azt hittem, megböki magát az árral, a hosszú, görbe tűvel. Bőr-, nyűst-, szurok-, csat-, karika-rendetlenségből hihetetlenül vált ki a mestermunka. Olyanokat szusszant, libegett, izzadt, olyan esetlenül mozgott, hogy a mesterségek eleganciájához szokott ember egy fillért sem adott volna dolgáért. Áhítozott a szeretetre, akarta méltánylását, de nem dicsérték és nem is panaszkodtak rá. Egyszer adódott többet tennie a faluért, a szovjet katonáknak tolmácsolt 4ő márciusában. Olyanokban segíthe206