Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 3. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

(A zászlótól délre, néhány méterre az út mellett alul szerénykedik a kicsi pince, D szőlőskertje végén. Megálltam, hogy a karós, venyigés völgyet meg­szemléljem. A kép vedlettnek, csúnyának mutatkozott, mint szüret után álta­lában. Mint lakodalom után, vagy a búcsúi vendégek távozása után, tarlottan, szomorú csöndben gubbasztott minden. Na, de ne búsuljunk! Jól tudja a Tekintetes Űr, a tele hordók nem enged­nek árválkodni. Leginkább a Vastag Berta nevezetű garantálja jókedvünket, pöffeszikedik akóival. A kisebbek is dicsekednek, mint az apró kölykök, üdvö­zölnék mesterüket, a sitkei kádárt. Míg a berendezést vizsgáltam, s megállapítottam, ide olyan bútorok kerül­tek, melyek a városi lakásból kiszorultak, s ideöröklődtek, mint a Mata Hari háborús kémnőről elnevezett kályha, D tüzet gyújtott. Negyed óra múlva rám melegedett a nagykabátom. Mata Bari szenvedélyesen tüzelt, nyöszörgő kéjjel izzította az alsó könyökcsövet. Tudom, a gazda azért nevezte el a hordót és a kályhát, mert velük is kedves társaságot képzelhet maga köré, beszélgethet, és túlzott kedvében még azt is elhiteti, hogy visszaszólnak. — Kedves D! többet ne igyál, haza is kell érned! D rossz vendéglátó volna, iha a tűzgyújtás után azonnal nem kínálna. Leakasztotta a görbenyakú üveghébért a lopótök mellől, s nem a Vastag Bertából, hanem abból a kicsiből szívott a poharamba, amelyik a sitkei kádár keze alól került ki. Miként az Űr is tudja, szokás kínálás közben szabadkozni, némileg csepülni, nem mint az árusok, akik portékájukat égbe di­csérik. D kedvesen ravaszkodott, nem elég édes, esős volt a nyár, miegymás. Figyelt, aztán földerült, mert a bora nagyon ízlett. — Nem olyan jó, mint a somiad — kópéskodtam. — Hát akkor minek mosolyogsz, te? — Itatja magát — s az egész pohárral fölhajtottam. — Azért a somlai sok­kal erősebb. — Megtörik. — Az? Arról volt híres, hogy még a tengeren is szállíthatták. Egyetlen bor a világon, mert az a tengeren sem törik meg. Hogy az évődést befejezzük, szalonnát rakott az asztalra, vöröshagymát, pékkenyeret. — Na, erre majd jobban csúszik. Nagy zsivány vagy te, Pistám! A kis jelenet most már befejeződhet, hiszen az ellenkezőjét kellett volna bizonyítanom továbbá. D pár éve vette a szőlőt, pincéje régi, szerényebb a szomszéd Gyűrűsy De­zsőénél, ahonnan nem kellett nagyot kiáltani. — Gyertek át, Jóskám! — A Kalagyont nem várjuk meg? — kérdeztem. — Adja a sértődöttet, mert nem mentünk be hozzá, de ne búsulj, meg­talál az... Átmentünk a Dezsőhöz, bár a kanadai magyarok jövetelére lobogott a zász­ló. Belül faburkolatos helyiség, szép álomnak teremtett nyughely. Innen bele­nézhet az ember a déli tájiba, s a Dél visszaköszön, a Dél a Kissomlyó. — Ott fejti borát az Űr Isten — mondta D. Ne gondoljon a Tekintetes Űr a Teremtőre. D a hetyei mezőgazdasági szö­vetkezés egyik vezetőjére célzott. Mint ahogy lassan ismerkedesk a tájjal, em­berekkel, D annál rejtelmesebb lesz. Írtam, valami kedves ravaszság lakozik benne, s ezzel együtt valami titokzatoskodással csigázza a kíváncsiságot, akár a költők. 202

Next

/
Oldalképek
Tartalom