Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 3. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)
mutatkozzanak. Ügy tudtam, a Celldömölki Járásihoz tartoznak. Az apátság régi épületében, melyet Járási Hivatalnak hittem, D irodájában tudtam meg, nincs is már Celldömölki Járás, mert a sárvárihoz csatolták, miközben Celldö- mölköt városi rangra emelték. Furcsa ez énnekem, nem is értem, minek egy tájegységet megbolygatni. Megszűnt a bíróság, s minden járási rangú intézmény. A hivatalnokok járhatnak naponta Sárvárra, Szombathelyre, vagy elköltözhetnek. Amit területrendezésnek hívnak, sokszor a helységek megtervezett sorvasztása. De a Sághegy marad! Fölül a bazalt, lejjebb a bokros erdőperem, szőlők, pincék és kiforrott újbor. Alvóhelyet a vasutasok sokemeletes szállójában kaptam. Ekkor tudtam meg: Celldömölkön nincsen nyilvános szálló, mint a Griff volt valamikor. Az álló hamutartók, ezek a hosszú lábra illesztett, fordított koronák sorban az ajtók előtt. Azonnal megsértettem a házirendet, mert egyet a szobámba vittem. Cigarettáztam, elaludtam és másnap korán föl ébredtem. Korán ébredek idegen ágyban. De mégelőbb a vasutasok és a munkába járók. Mikor a folyosó végébe dolgomat végezni mentem, a lábas hamutartók mellett már nem állt senki. Ablakomból épp az állomás előtti térre láttam, s félelmes képzeteim támadtak a tóduló tömeg látványától. Mindenki vonatok felé úszott, mint az úsztatott farönkök a folyótorkolatban. Az emberek menése fölgyorsult, s mintha örvények rángatták volna őket, bicegtek, elkanyarodtak, egymást előzték. Lábak, farok, hátak, koponyahátsók máj dnem egyforma ruhában, fejfedőben. Kiválasztottam egyet, hogy mozgását, mint egy vándormadárnak, megfigyeljem, eltűnésekor elbúcsúzhassak tőle. Előbukkant az útka- nyarból, arcát a derengésben ki nem vehettem, svájcisapkáját jobb fülére húzta, világoskék sálja, fekete bársonynadrágja megtört a cipője orrán, táskája nehéz, kidudorodó, mintha bazaltkövet cipelne. Nem sokáig tartott felém a kiválasztott személyem, hamar hátat fordított, az áradat magába húzta, bekapta és belelökte az állomás csarnokába. Csak nem én vagyok az az ember? riadtam föl az emeleti bámuldozásból. Eszemet józanítandó, lábaimat munkára fogva elindultam szemben a rohanókkal fél liter tejet, két zsömlét vásárolni épp olyan öltözetben, mint kiválasztottam, csak lassabban, a fal tövében. A nap mindent fölbodorított magához. Még a mozdonyok is megszépültek. Ilyenkor kell világgá indulni — gondoltam magamban. Ilyenkor kell kelni, mert kimaradok a vágyakozásból, mint az a rozsdás mozdony az állomáson. A füstölő barakk kéményén túl megláttam szülőföldi tájam, sárga, mint a későősz most és mindörökké, ha süt a nap valamicskét. Nem szeretek hivatalokba járni. Eszembe jutnak gyerekkori félelmeim, mikor önérzetem nem szívlelte azt a kétszeres lenézést, amit a hatalomban lévő felnőttektől megkaphattam. A kötözködő körjegyző, a fenekembe néző köror- vos, a teniszező báró, akinek nagy kutyái voltak, Vitéz Erdélyi részeg-dübroha- mos szikvízgyáros, kétméteres kollégiumigazgatóm, későbbi főnökeim riasztottak. Még újságírókoromban is, mikor húsz méteres szőnyegen botladoztam az íróasztal felé, hogy a természetbarát-mozgalom elnökétől tudakozódjam. De itt, a celldömölki hivatal vezetője előtt olyan otthonosnak éreztem magam, mintha régi baráttal ülnék. Ez a rossebes ügy — mondta D vasi tájszólásbam, pedig alig ismertük egymást. Aztán gyorsan elintézte és elindultunk a tisztaszemű, alacsony sofőrrel barangolni miattam valami baráti szerződés szerint. Még nem gondoltam, valójában semmit sem tudtam, mit és hogyan írok majd erről a vidékről. Inkább őseim emlékezete meg iBerzsenyi szeretete vonzott. D úgy irányított ösztöneivel, hogy képzelődésem kiegészüljön. Kalauzom 197
