Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - Jávor Ottó: A Szörny (elbeszélés)
JÁVOR OTTÓ A Szörny „Nekimenjek, ne menjek...” (Kertvendéglő, őszi gesztenyefák, kockás ab- rossz, meghitt giccs, fölemelt árak, minden este két IBUSZ-csoport, Budapest by night.) A prímás lefelé fordította a hegedű nyakát, boldog vigyorral, mintha Attila koporsójára bukkant volna, aztán a rozsdásodó levelek között sötétedő eget célozta meg. — Azok a vadkacsavadászatok — súgta N. Tóth Z. Nagynak. (Moldova György úgy tett a szomszéd asztalnál, mintha a Száz híres játszma című sakk-könyvbe mélyedne, mert csalafinta ám őkegyelme, homlokráncai bosszúsan torlódnak, néhány koromszem is köztük, hiszen megcsapta a mozdony füstje: mi ez? Kisajátítás?) , — Hepp, hepp! — heppegett az egész zenekar. Aztán újra: — „Nekimenjek, ne menjek ...” A kérdés függőben maradt. Egy idős m tűnt fel a bejáratnál. (Torzon- borz oldalszakáll, sétapálca szarvasagancs markolattal, az ősz haj ütemesen lengi körül középütt kopasz koponyáját, ruganyos léptek. Így lép színre egy tánooskomiikus.) — Fenség! — ugrott föl N. Tóth és Z. Nagy. (A derék merev, csak a fej biccent katonásan.) — Köszönöm, urak! — mondta H. Kiss (mert hiszen ő volt), és leült az asztalhoz. (H. Kiss? Moldova ráncai kisimultak, összecsapta a könyvet, amely a negyedik híres játszmánál volt kinyitva, fölpattant, egyenesen a Kőbánya-alsó állomásra sietett, természetesen előbb rendezte a számlát, még el akarta érni az esti expresszi, melynek ablakfényei éppen H. Kovács homlokán csattogtak végig.) — Főúr! (ök hárman észre se vették, hogy már senki se ül a szomszéd asztalnál, bor, ásványvíz, koccintás, kérlek tisztelettel, az első korty után hátrálni kezdtek, el a kockás abrosztól, ám ők úgy hitték, előre mennek: öregek voltak. Persze, ismerték a még öregebb Boccaccio sémáit, s bár pestisről szó sem volt, a város pedig itt zúgott körülöttük, túl a magas kerítésen, amin macska sétált, egyszerre köszörülték meg torkukat, trombitaszó volt ez, jeladás, parancsolj, kérlek, hiszen számukra egyetlen realitás maradt: a mese.) A zenekar elhallgatott. N. Tóth kezdte. Mi mindnyájan oldalági rokonok vagyunk. (Ez volt a tételmondat, a bevezető általánosítás, amelyet kifejt, alátámaszt a most meginduló szózuhatag.) Mi ketten vagyunk a kötelező olvasmány, te pedig, fenség, bökött joviális tisztelettel H. Kiss felé, te vagy a történelem. Persze, azért abba mi is beletartozunk. Vagyis közünk van egymáshoz. Hogy mi? Ó, nemcsak az írói talentum, a fantázia hozhatja össze a hősöket, hanem maga az élet helyezi egy 1
