Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Kassák Lajosné: Végh György: Mostoha éveim, A garabonciás diák, Eszter
Végh György: Mostoha éveim, A garabonciás diák, Eszter E 900 oldalas könyvben olyan költő szólal meg, aki ritkán hallatta hangját, s ez nem mindig rajta múlott. De mikor rajta múlott, akkor sem siettette költővé érését gyors egymásutánban megjelenő kötetekkel, volt ereje kivárni a pillanatot, mikor tudta, a kimondott szó adekvát megfelelője lesz legbensőbb élményeinek. így történt, hogy olvasótábora nem nagy, de ha elhangzik az a fogalom, hogy magyar irodalom, Végh György neve ebbe a fogalomba beletartozik. Ezért kell felfigyelni e közel ezeroldalas könyvre, mely a címben foglalt három nagy egységből tevődik össze. Mi volt az oka a lassú érésnek, az aránylag ritka publikálásnak, ezt nyomon követhetjük és különös megindultságot vált ki az olvasóból, amikor megismer egy tündéri kisgyermekkort, egy elképzelhetetlenül nehéz gyermekkort és egy lemondásokkal teli ifjúságot, s azt a hihetetlen erőt, amely egyensúlyban tudja tartani a költőt, s képessé teszi arra, hogy iskoláit elvégezze, franciául megtanuljon úgy, hogy a legkiválóbb francia költőket ültesse át magyar nyelvre. S mindebben a legszebb az, hogy önéletrajzi írásában nem védekezik, mivel kortársai között többen túlszárnyalták mennyiségben és talán a beérés, elfogadás életkorában is megelőzték. De mi, olvasók, csodáljuk, hogy ekkora megpróbáltatások közepette — a mostoha mintha a Jancsi és Juliskából lépett volna ki, de kegyetlensége hatványozottan jut kifejezésre — költővé és emberré tudott válni. Az a szelíd líra, ami költészetét és önéletrajzi írását belengi, valami szeretetteljes mosolyt vált ki belőlünk, csodálkozunk, hogy maradhatott valaki ilyen sorscsapások közepette eny- nyire tiszta, emberséges és angyali. Mert a világ, a társadalom részéről érkező ütle- gdk nem ingatják meg azt az embert, aki meleg fészekből lép ki az életbe. De hogy őrzi meg, — bátran kimondhatjuk — angyali ártatlanságát az, akit gyerekkorában ütnek-vernek, éhezhetnek s elhitetik vele, hogy mindezt az igazi „Anyuka” nevelési célból követi el, s a gyerek számára minden efféle családi szertartásnak bocsánatkérés a vége. Kamaszfiú, mikor véletlen megtudja az igazságot: az anya mostoha, az igazi meghalt, mikor ő öt éves volt. S a tündérkert, amire, mint valami csodára emlékszik, a törvénytelen gyerek természetes apjáé volt, ott éltek az édesanyjával együtt az anya haláláig. A nemesi, gazdag család pedig őt a gyámhatóságnak adja át. Hát így. Szóval a lelki élet törvényszerűségét ez a sors is beteljesíti: ott volt az a fészek- meleg a kora gyermekkorban, s azért őrizte angyali ártatlanságát, hogy mindezt újra megtalálja. S elindul a keresés. Az élet nem nyújt kárpótlást, de ki merné mondani, hogy a költészet nem élet? Az. S garabonciás diák, olvas, tanul, barátokra talál, de szerelemre csak későn, és ír, ír. A legjobbak, akik két rossz rím mögött is felismerik az igazi tehetséget, ha van, mellé állnak, támogatják, bíztatják, de természetesen nem könnyű a beérkezése, göröngyös az út, talán még annál is keservesebb, ami éppen egy fiatal költőhöz illik. De ő megingatlatatlanul álmodozik arról az Elysiumü mezőről, ahol kéz a kézben fog sétálni Csokonaival, Berzsenyivel, Vörösmartyval, Adyval... Egy napon pedig valóban benne van az irodalomban. Az ismertetés még a költő életében íródott. 182
